Hi directioners! A 'tulajdon' bezárását követően, ez a blog nyitja meg kapuit. Jó olvasást kívánok. Kommenteket szívesen fogadok, meg persze feliratkozókat is :)
Puszi :*
Xoxo Barbi
Puszi :*
Xoxo Barbi
Lelki nyomok
- Végeztünk. Köszönöm. ~Mosolyodott el kedvesena főnököm.
- Rendben, akkor holnap jövök. ~Intettem és az öltöző felé vettem az irányt. Berongyoltam az ajtón és a ruháimat beletéve a táskámba indultam meg a kijárat felé.
- Sziasztok! ~Csuktam be magam után az ajtót. Megcsapott a kinti csípős hideg szél fuvallata. Belekapott a hajamba és vadul rángatni kezdte. Teljesen becipzároztam a kabátomat és a sálamat nyakam köré fontam. Fekete sapkámat a fejemre húztam, kesztyűimet felvettem és így indultam London kivilágított utcáin. Lassú, óvatos, megfontolt léptekkel haladtam, semmi áron nem akartam taknyálni egyet a csúszós úton. Az utca kihalt volt ami nem csoda. Kiszeretne télen a hidegbe csúszós úton mászkálni? Rajtam kívül senki. Zsebre vágtam a kezeimet és a sálam mögé bújva siettem hazafelé. Néhol megcsúsztam egy kicsit, amikor elbambulva a gondolataimba temetkeztem. Szerencsére mindig megtudtam tartani az egyensúlyom. Egyáltalán nem hiányozna most egy pár kék-lila folt, a főnököm kinyírna. Oké van photoshop de azért egyáltalán nem örülnének neki. Nagyon kezdtem fázni, ezért ahogy csak tudtam sietni kezdtem. Sebesebben szedtem a lábaimat nagyon figyelve a helyes léptekre. Kis híján dobtam egy hátast, mikor mögöttem nagy csörömpölés ütötte meg füleimet. Ijedten fordultam meg, a szívem úgy kalimpált mint az őrült. A levegő megakadt a torkomban és a vérnyomásom az egekbe szökött. Egy macska szaladt át az úton mögötte egy kutyával. Megkönnyebbülve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Folytattam utamat hazáig, már csak két utca választott el úti célomtól. A fák sivársága és az utca csöndje eleve félelmetes de amióta a szívinfarktust hozta rám az a macska a szívem hevesen kalimpál és nagyon furcsa érzésem van.
Olyan mintha követne valaki, sűrűn tekingetek hátra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem áll mögöttem senki egy baltával a kezében.
Mosolyogva megráztam a fejemet és konstatáltam magamban, hogy egy félős nyuszi vagyok akivel a fantáziája játszadozik. Vagy mégsem? Mi van ha tényleg követ egy baltás gyilkos? Ismét hátra fordultam és miután nem láttam senkit lehunyva szemeimet vettem egy levegőt. Oké Aletta. Kezdesz megbolondulni. Lehet, hogy Anne-nek igaza van és hagynom kéne, hogy esténként eljöjjön értem.
Az utolsó utcát a lehető leggyorsabb léptekkel szeltem át. Fellélegezve vettem ki a kulcsomat a zsebemből és kizárva az ajtót benyitottam.
- Sziasztok. ~Rúgtam le a cipőimet mosolyogva és a sálamat kitekerve a nyakam körül levettem a kesztyűimet és a kabátomat. A sapkámat lekaptam a fejemről és mosolyogva indultam el a nappali felé.
- Szia drágám! ~Jött ki a konyhából mosolyogva nevelőanyám Anne.
- Szia. ~Mosolyogtam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Pont kész lett a vacsora. ~Mutatott a konyha felé.
- Gemma! ~Kiáltott fel az emeletre. Pár perccel később, hangos léptekkel sietett lefelé az említett személy.
- Szia. ~Nyomott az arcomra két puszit.
- Szia Gem. ~Öleltem át. Besétáltunk a konyhába és Robin arcára egy puszit nyomva leültem a szokásos helyemre Gemma és Anne közé.
- Milyen volt a fotózás? ~Kérdezte Robin, miközben Anne tálalta a vacsorát.
- Unalmas. A mostani fotós nagyon egyhangú. ~Húztam el a számat és kezembe vettem a villát. Anne spagettit csinált ami az egyik specialitása. Sehol sem ettem még olyan finom spagettit mint itthon.
- Oliver? ~Nézett rám Gemma miközben egy nagy adag tésztát túrt a szájába.
- Ő ügyeket intézett. Csak az utolsó 5 percre érkezett meg. ~Rántottam meg a vállamat unottan.
- A fotók? Milyenek lettek? ~Érdeklődött Anne miközben mosolyogva rám nézett. Tekintetemet felé fordítottam és egyből átjárt a melegség érzése. Ahogy rám néz...tisztára mintha az igazi anyukám lenne. Sosem fogom neki tudni meghálálni azt a sok mindent amit értem tett és tesz a mai napig. Mindent megadott nekem és úgy szeret, mintha csak a saját lánya lennék.
- Nem lettek rosszak. Bár, hogy őszinte legyek nem a fotóson múlott. Semmi kreativitás nem volt benne. Ha én nem váltok különböző pózokat akkor egész végig mozdulatlanul álltam volna. ~Ráztam meg a fejemet rosszallóan majd egy kedves mosolyt küldtem Anne felé.
- Lehet, hogy még kezdő. Az a lényeg, hogy te profi vagy és tudtad kezelni a helyzetet. ~Simogatta meg a hátamat majd egy puszit nyomott az arcomra és a villáját a kezébe fogva elkezdett enni. Imádom őket és szeretek a társaságukban lenni de a fotózás nagyon fárasztó szokott lenni a mai pedig pláne az volt. A vacsora után fáradtságra hivatkozva, felmentem a szobámba. Sóhajtva ültem le az ágyra és éppen elfeküdtem volna amikor a szemeim megakadtak az éjjeliszekrényemen lévő képen. A szívem egyből összeszorult és a gyász elárasztotta az egész testemet. Anya, apa, a nővérem és én. Körülbelül négy éves lehettem ezen a képen, a karácsonyfa előtt álltunk én apa karjaiban voltam miközben boldogan vigyorogtunk a kamerába. De régen volt már. Nem is emlékszem a hangjukra csak egy dalra amit anyám énekelt nekem elalvás előtt. Ez az egyetlen képem van róluk ha ez sem lenne akkor már azt sem tudnám hogy néztek ki. A szemeimet összeszorítottam és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Elég a sírásból. Megszámlálhatatlan könnycseppet ejtettem olyan dolgokért amiken változtatni nem tudok. Hiába sírok attól a szüleim nem fognak felébredni és én sem leszek boldogabb. A szívemben egy óriási űr van amit ezernyi könnycsepp sem tud megtölteni. Megfogtam a képet és sóhajtva tettem le az éjjeliszekrényemre lefelé fordítva, hogy ne is lássam. Amint, hogy elvettem onnan a kezemet kopogni kezdtek az ajtón.
- Gyere. ~Motyogtam kissé szomorkásan és arra fordítottam a fejemet. Anne mosolyogva lépett be a szobába majd mikor meglátta szomorú arcomat elkomorodott és leülve mellém egyik kezét a hátamra simította.
- Mi a baj, kincsem? ~Kérdezte aggódva miközben az arcomat pásztázta.
- Én csak...elgondolkodtam. ~Hajtottam le a fejem szomorúan. Utáltam, hogy szomorúnak lát de nem tudom tagadni...előtte nem. Meglátta a lefordított képet és felállva az éjjeliszekrényhez lépett és a kezeibe fogva alaposan megnézte a képet.
- Kincsem. ~Sóhajtott sajnálkozva.
- Nem tudom mi van velem, de mostanában mindig rájuk gondolok. ~Hajtottam le a fejemet és összeszorítva a szemeimet próbáltam nem sírni.
- Életem, ez természetes. Ők az igazi szüleid. Borzalmas ami velük történt, tudom, hogy nem tudjuk pótolni őket, de tudod, hogy mindenben számíthatsz ránk. ~Simított végig hajamon és visszaülve mellém magához ölelt. Elmondhatatlanul jól esett a gondoskodása.
- Tudom és köszönöm. Olyan rendesek vagytok velem, nálatok jobb nevelőszülőket nem is kívánhatnék. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy a szüleim halála után befogadtatok. Megmentettétek az életemet. ~Motyogtam szorosan ölelve őt magamhoz.
- A szüleid nagyon jó emberek voltak, te pedig egy csodálatos lány vagy, vagyis most már nő. Emlékszem, mikor megtudtad, hogy mi történt velük, teljesen összetörtél, egy 11 éves kislány aki elveszítette a szüleit. Tudtam, hogy nekünk kell gondoskodnunk rólad. Attól a perctől úgy tekintettem rád, mint a saját gyermekemre, próbáltalak úgy nevelni, hogy ne érezd magad nem ide tartozónak. Mindent megtettem volna azért, hogy a fájdalmadat elvegyem. Borzalmas volt látni, ahogy az elején hiányoltad őket, ahogy álomba sírtad magad. Ahogy telt az idő, úgy tünt, hogy túl vagy rajta, de rá kellett jönnöm, hogy nem. És talán, egy ilyen traumán soha nem is lehet feldolgozni. Úgy látszik, hogy az az időszak csak átmeneti volt, igazából soha nem jutottál túl rajta, csak eltemetted magadban és ez most felszínre tör. Nem akarom, hogy ebbe roppanj bele. ~Ölelt még szorosabban magához. A szemeimet csípték a könnyek de visszatartottam őket.
- Talán igazad van. Tényleg csak elhitettem magammal, hogy jobban vagyok, mert nem akartam többé a gyászt érezni, de az attól még nem múlt el. ~Dörmögtem és szomorúan elhúzódva tőle lehajtottam a fejemet.
- Nem akarok rád erőltetni semmit. De szerintem jobb lenne, hogyha elmennénk egy pszichológushoz. ~Fogta meg a kezeimet együttérzően.
- Rendben. ~Bólintottam. Tudom, hogy Anne jót akar nekem és ha ő ezt látja jónak akkor ez lesz.
- Itt maradjak veled amíg elalszol? ~Mosolyodott el anyáskodóan.
- Nem kell köszönöm. Elmegyek és lezuhanyzok. ~Néztem fel a szemeibe és egy halvány mosolyt erőltettem ajkaimra.
- Rendben. Szólj, hogyha bármire szükséged van. ~Simogatta meg a hátamat majd felkelt és kiment a szobából.
- Rendben, akkor holnap jövök. ~Intettem és az öltöző felé vettem az irányt. Berongyoltam az ajtón és a ruháimat beletéve a táskámba indultam meg a kijárat felé.
- Sziasztok! ~Csuktam be magam után az ajtót. Megcsapott a kinti csípős hideg szél fuvallata. Belekapott a hajamba és vadul rángatni kezdte. Teljesen becipzároztam a kabátomat és a sálamat nyakam köré fontam. Fekete sapkámat a fejemre húztam, kesztyűimet felvettem és így indultam London kivilágított utcáin. Lassú, óvatos, megfontolt léptekkel haladtam, semmi áron nem akartam taknyálni egyet a csúszós úton. Az utca kihalt volt ami nem csoda. Kiszeretne télen a hidegbe csúszós úton mászkálni? Rajtam kívül senki. Zsebre vágtam a kezeimet és a sálam mögé bújva siettem hazafelé. Néhol megcsúsztam egy kicsit, amikor elbambulva a gondolataimba temetkeztem. Szerencsére mindig megtudtam tartani az egyensúlyom. Egyáltalán nem hiányozna most egy pár kék-lila folt, a főnököm kinyírna. Oké van photoshop de azért egyáltalán nem örülnének neki. Nagyon kezdtem fázni, ezért ahogy csak tudtam sietni kezdtem. Sebesebben szedtem a lábaimat nagyon figyelve a helyes léptekre. Kis híján dobtam egy hátast, mikor mögöttem nagy csörömpölés ütötte meg füleimet. Ijedten fordultam meg, a szívem úgy kalimpált mint az őrült. A levegő megakadt a torkomban és a vérnyomásom az egekbe szökött. Egy macska szaladt át az úton mögötte egy kutyával. Megkönnyebbülve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Folytattam utamat hazáig, már csak két utca választott el úti célomtól. A fák sivársága és az utca csöndje eleve félelmetes de amióta a szívinfarktust hozta rám az a macska a szívem hevesen kalimpál és nagyon furcsa érzésem van.
Olyan mintha követne valaki, sűrűn tekingetek hátra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem áll mögöttem senki egy baltával a kezében.
Mosolyogva megráztam a fejemet és konstatáltam magamban, hogy egy félős nyuszi vagyok akivel a fantáziája játszadozik. Vagy mégsem? Mi van ha tényleg követ egy baltás gyilkos? Ismét hátra fordultam és miután nem láttam senkit lehunyva szemeimet vettem egy levegőt. Oké Aletta. Kezdesz megbolondulni. Lehet, hogy Anne-nek igaza van és hagynom kéne, hogy esténként eljöjjön értem.
Az utolsó utcát a lehető leggyorsabb léptekkel szeltem át. Fellélegezve vettem ki a kulcsomat a zsebemből és kizárva az ajtót benyitottam.
- Sziasztok. ~Rúgtam le a cipőimet mosolyogva és a sálamat kitekerve a nyakam körül levettem a kesztyűimet és a kabátomat. A sapkámat lekaptam a fejemről és mosolyogva indultam el a nappali felé.
- Szia drágám! ~Jött ki a konyhából mosolyogva nevelőanyám Anne.
- Szia. ~Mosolyogtam és nyomtam egy puszit az arcára.
- Pont kész lett a vacsora. ~Mutatott a konyha felé.
- Gemma! ~Kiáltott fel az emeletre. Pár perccel később, hangos léptekkel sietett lefelé az említett személy.
- Szia. ~Nyomott az arcomra két puszit.
- Szia Gem. ~Öleltem át. Besétáltunk a konyhába és Robin arcára egy puszit nyomva leültem a szokásos helyemre Gemma és Anne közé.
- Milyen volt a fotózás? ~Kérdezte Robin, miközben Anne tálalta a vacsorát.
- Unalmas. A mostani fotós nagyon egyhangú. ~Húztam el a számat és kezembe vettem a villát. Anne spagettit csinált ami az egyik specialitása. Sehol sem ettem még olyan finom spagettit mint itthon.
- Oliver? ~Nézett rám Gemma miközben egy nagy adag tésztát túrt a szájába.
- Ő ügyeket intézett. Csak az utolsó 5 percre érkezett meg. ~Rántottam meg a vállamat unottan.
- A fotók? Milyenek lettek? ~Érdeklődött Anne miközben mosolyogva rám nézett. Tekintetemet felé fordítottam és egyből átjárt a melegség érzése. Ahogy rám néz...tisztára mintha az igazi anyukám lenne. Sosem fogom neki tudni meghálálni azt a sok mindent amit értem tett és tesz a mai napig. Mindent megadott nekem és úgy szeret, mintha csak a saját lánya lennék.
- Nem lettek rosszak. Bár, hogy őszinte legyek nem a fotóson múlott. Semmi kreativitás nem volt benne. Ha én nem váltok különböző pózokat akkor egész végig mozdulatlanul álltam volna. ~Ráztam meg a fejemet rosszallóan majd egy kedves mosolyt küldtem Anne felé.
- Lehet, hogy még kezdő. Az a lényeg, hogy te profi vagy és tudtad kezelni a helyzetet. ~Simogatta meg a hátamat majd egy puszit nyomott az arcomra és a villáját a kezébe fogva elkezdett enni. Imádom őket és szeretek a társaságukban lenni de a fotózás nagyon fárasztó szokott lenni a mai pedig pláne az volt. A vacsora után fáradtságra hivatkozva, felmentem a szobámba. Sóhajtva ültem le az ágyra és éppen elfeküdtem volna amikor a szemeim megakadtak az éjjeliszekrényemen lévő képen. A szívem egyből összeszorult és a gyász elárasztotta az egész testemet. Anya, apa, a nővérem és én. Körülbelül négy éves lehettem ezen a képen, a karácsonyfa előtt álltunk én apa karjaiban voltam miközben boldogan vigyorogtunk a kamerába. De régen volt már. Nem is emlékszem a hangjukra csak egy dalra amit anyám énekelt nekem elalvás előtt. Ez az egyetlen képem van róluk ha ez sem lenne akkor már azt sem tudnám hogy néztek ki. A szemeimet összeszorítottam és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Elég a sírásból. Megszámlálhatatlan könnycseppet ejtettem olyan dolgokért amiken változtatni nem tudok. Hiába sírok attól a szüleim nem fognak felébredni és én sem leszek boldogabb. A szívemben egy óriási űr van amit ezernyi könnycsepp sem tud megtölteni. Megfogtam a képet és sóhajtva tettem le az éjjeliszekrényemre lefelé fordítva, hogy ne is lássam. Amint, hogy elvettem onnan a kezemet kopogni kezdtek az ajtón.
- Gyere. ~Motyogtam kissé szomorkásan és arra fordítottam a fejemet. Anne mosolyogva lépett be a szobába majd mikor meglátta szomorú arcomat elkomorodott és leülve mellém egyik kezét a hátamra simította.
- Mi a baj, kincsem? ~Kérdezte aggódva miközben az arcomat pásztázta.
- Én csak...elgondolkodtam. ~Hajtottam le a fejem szomorúan. Utáltam, hogy szomorúnak lát de nem tudom tagadni...előtte nem. Meglátta a lefordított képet és felállva az éjjeliszekrényhez lépett és a kezeibe fogva alaposan megnézte a képet.
- Kincsem. ~Sóhajtott sajnálkozva.
- Nem tudom mi van velem, de mostanában mindig rájuk gondolok. ~Hajtottam le a fejemet és összeszorítva a szemeimet próbáltam nem sírni.
- Életem, ez természetes. Ők az igazi szüleid. Borzalmas ami velük történt, tudom, hogy nem tudjuk pótolni őket, de tudod, hogy mindenben számíthatsz ránk. ~Simított végig hajamon és visszaülve mellém magához ölelt. Elmondhatatlanul jól esett a gondoskodása.
- Tudom és köszönöm. Olyan rendesek vagytok velem, nálatok jobb nevelőszülőket nem is kívánhatnék. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy a szüleim halála után befogadtatok. Megmentettétek az életemet. ~Motyogtam szorosan ölelve őt magamhoz.
- A szüleid nagyon jó emberek voltak, te pedig egy csodálatos lány vagy, vagyis most már nő. Emlékszem, mikor megtudtad, hogy mi történt velük, teljesen összetörtél, egy 11 éves kislány aki elveszítette a szüleit. Tudtam, hogy nekünk kell gondoskodnunk rólad. Attól a perctől úgy tekintettem rád, mint a saját gyermekemre, próbáltalak úgy nevelni, hogy ne érezd magad nem ide tartozónak. Mindent megtettem volna azért, hogy a fájdalmadat elvegyem. Borzalmas volt látni, ahogy az elején hiányoltad őket, ahogy álomba sírtad magad. Ahogy telt az idő, úgy tünt, hogy túl vagy rajta, de rá kellett jönnöm, hogy nem. És talán, egy ilyen traumán soha nem is lehet feldolgozni. Úgy látszik, hogy az az időszak csak átmeneti volt, igazából soha nem jutottál túl rajta, csak eltemetted magadban és ez most felszínre tör. Nem akarom, hogy ebbe roppanj bele. ~Ölelt még szorosabban magához. A szemeimet csípték a könnyek de visszatartottam őket.
- Talán igazad van. Tényleg csak elhitettem magammal, hogy jobban vagyok, mert nem akartam többé a gyászt érezni, de az attól még nem múlt el. ~Dörmögtem és szomorúan elhúzódva tőle lehajtottam a fejemet.
- Nem akarok rád erőltetni semmit. De szerintem jobb lenne, hogyha elmennénk egy pszichológushoz. ~Fogta meg a kezeimet együttérzően.
- Rendben. ~Bólintottam. Tudom, hogy Anne jót akar nekem és ha ő ezt látja jónak akkor ez lesz.
- Itt maradjak veled amíg elalszol? ~Mosolyodott el anyáskodóan.
- Nem kell köszönöm. Elmegyek és lezuhanyzok. ~Néztem fel a szemeibe és egy halvány mosolyt erőltettem ajkaimra.
- Rendben. Szólj, hogyha bármire szükséged van. ~Simogatta meg a hátamat majd felkelt és kiment a szobából.
Harry szemszöge:
- Hol voltál? ~Támadt le azonnal Louis, amint beléptem a házba. A többiek a kanapén ültek és mind kíváncsian bámultak rám.
- Sétálgattam. ~Rántottam meg a vállamat közömbösen. Nem tartozom nekik magyarázattal.
- Már megint Aletta-t követted? ~Húzta fel kérdőn a szemöldökét. Mérges pillantásokat küldtem felé majd figyelmen kívül hagyva a kérdését elmentem mellette.
- Harry. Nem lesz ez így jó. Egyszer lefogsz bukni. ~Fonta össze kezeit a mellkasa előtt.
- Nem fog meglátni Louis. Én csak biztonságban akarom őt tudni. ~Fordultam meg és egyenesen a szemeibe néztem. Pár lépéssel elém lépdelt majd felemelte a mutató ujját és mélyen a szemeimbe nézve megszólalt.
- Felejtsd el őt! ~Parancsolta határozottan. Louis igaz barátom és az egyik legjobb emberem, de utálom amikor így beszél velem. Végtére is én vagyok a főnök és nem ő.
- Sosem fogom őt elfelejteni. Megöltem a szüleit, miattam lett árva. ~Motyogtam szomorúan. A bűntudat amit azóta érzek szinte felemészt belülről. Egy ártatlan kislánytól elvettem a családját pusztán azért, mert egy tudatlan pöcs voltam aki bizonyítani akart az apjának.
- Már 5 éve történt. Tedd túl magad rajta és hagyd békén azt a lányt. ~Magyarázta Louis és reménykedett benne, hogy elér valamit azonban a szíve mélyén ő is tudta, hogy a szavai üres fülekre találnak.
- Nem tudom őt elengedni. Egyszerűen tudnom kell, hogy biztonságban van. ~Néztem a barátom szemeibe.
- Te is tudod, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. Egyszer lefogsz bukni. Azt akarod, hogy megtudja ki is vagy valójában? ~Tárta szét értetlenkedve a karjait.
- Soha nem fogja megtudni, mi történt azon az éjszakán. Soha, érted, soha? Soha nem tudhatja meg, hogy én vagyok a szülei gyilkosa! ~Szólaltam fel határozottan.
- Akkor hagyd őt békén. ~Nézett rám szigorúan majd idegesen a konyhába ment. Megfordultam és a gondolataimba temetkezve siettem fel a lépcsőn és mentem be a szobámba. Alighogy ledőltem az ágyra csörögni kezdett a telefonom. Sóhajtva halásztam elő a zsebemből és mikor megláttam a kijelzőn anya nevét mosolyogva emeltem a fülemhez a telefont.
- Szia. ~Köszöntem bele mosolyogva.
- Szia kisfiam mi a helyzet veletek? ~Hallottam hangján, hogy mosolyog. Melegség járta át a szívemet a hangja hallatán, régen beszéltem már vele.
- Semmi érdekes minden a megszokott kerék vágásban telik. Veletek?
- Semmi érdekes minden a megszokott kerék vágásban telik. Veletek?
- Holnap Aletta-val elmegyünk pszichológushoz. ~Sóhajtott gondterhelten.
- Mert? ~Döbbentem meg és aggódva ültem fel az ágyon. Pszichológushoz? Az nem jelent jót.
- Azt hittem, hogy túllépett a szülei halálán, de nem. Napról-napra egyre rosszabb. ~Magyarázta csalódottan és mérhetetlen szomorúsággal. A szívem egy fájdalmasan nagyot dobbant és a bűntudat csak még jobban nőtt bennem.
- De hát múltkor azt mondtad, hogy jól van. ~Értetlenkedtem szomorúan.
- Nem mutatta ki az érzéseit. Én komolyan azt hittem, hogy kezd túllendülni rajta, de nem. Most előtörnek belőle az elfojtott érzések és ha ez így folytatódik teljesen padlóra kerül. ~Anya szavai éles tőrként hatoltak belém mégis melengette a szívemet amiért ennyire szereti és törődik Aletta-val.
- Istenem anya. ~Sóhajtottam és tehetetlenül megráztam a fejemet.
- Nyugi Harry. Ezt én megoldom. ~Motyogta határozottan.
- Hogy? Hogy akarod helyre hozni azt, hogy megöltem a szüleit? Ezt pszichológiai kezeléssel nem lehet nem megtörténtté tenni. ~Hajtottam le a fejemet szomorúan.
- Azt nem, de lehet enyhíteni a fájdalmán. Segítek neki átvészelni a gyászt. Mindet megteszek azért, hogy végre boldognak lássam a kislányomat. ~Sírta el magát én pedig szomorúan elmosolyodtam.
Aletta szemszöge:
Idegesen ültünk a váróterem székein. A tv halkan szólt az emberek pedig duruzsoltak körülöttünk. A tenyeremet kapartam és a gyerekeket néztem akik sokkal kisebbek voltak nálam. Szegények. Ilyen fiatalon pszichológushoz járni.
- Nyugodj meg. ~Simította a kezét a combomra Anne és bíztatóan rám mosolygott azonban látszott rajta, hogy ő sem túlságosan nyugodt. Mielőtt bármit mondhattam volna kinyílt az ajtó és egy mosolygó szőke hajú nő lépett ki rajta.
- Aletta Howell. ~Olvasta fel a papírról a nevemet. Kisebb gyomor ideggel felálltam és az ajtó felé igyekeztem. A szívem hevesen dörömbölt és még levegőt sem mertem venni.
- Gyere. ~Bátorított és mikor beléptem becsukta mögöttem az ajtót. Egy kisebb folyosón találtam magam, a bal oldalán volt egy ajtó, szembe velem pedig egy szoba féleség. Bementem a szobába, ahol egy harminc év körüli kopaszodó férfi ült az asztala előtt.
- Jó napot. Foglaljon helyet. ~Állt fel és megvárta míg az asztalhoz sétálok, majd kezet nyújtott.
- Jó napot. Aletta Howell. ~Mutatkoztam be és egy hamis mosolyt erőltettem az arcomra.
- Richard Crusader. ~Ráztunk kezet majd mosolyogva a fotelre mutatott én pedig vonakodva de végül helyet foglaltam a narancssárga fotelben. Idegesen beharaptam alsó ajkamat és körbe néztem a szobában. A falak szintén narancssárgák illetve fehérek voltak és rengeteg gyerekek által rajzolt kép díszítette a falakat. A Doktor úr mögött egy hatalmas ablak állt ami tele volt ragasztgatva mindenféle formájú üvegfestékkel.
- Szeretném, hogyha tegeznénk egymást, úgy mind a kettőnknek könnyebb. Fontos tudnod, hogy nekem bármit elmondhatsz kiöntheted a szívedet, mert amit elmondasz azt csak te és én hallom. A négy fal és a kettőnk titka marad. Nagyon fontos, hogy mindent elmondj és amiket felteszek kérdéseket azokra őszintén válaszolj, hiszen csak úgy tudok pontos diagnózist felállítani. Előlem nem kell titkolnod és szégyellned semmit sem. Kezdhetjük? ~Mosolygott barátságosan. Körbe néztem és rá kellett jönnöm, hogy tényleg csak ketten vagyunk az asszisztens aki bekísért eltűnt. Némán bólintottam miszerint kezdhetjük a kezelést.
- Rendben. Akkor kezdjük az ismerkedéssel, alap kérdésekkel. ~Mosolyodott el majd folytatta.
- Hány éves vagy Aletta? ~Kérdezte és előre hajolt a fotelben a kezét az asztalra támasztotta és türelmesen nézett rám.
- Tizenhat. ~Motyogtam mire lenézett az előtte lévő fehér lapra és leírta az életkoromat.
- Tanulsz vagy dolgozol? ~Érdeklődött kedvesen.
- Dolgozok. ~Mondtam halkan és a kezét figyeltem ahogy a lapra firkálja a válaszomat.
- Mit dolgozol? ~Húzta fel kíváncsian a szemöldökeit.
- Modellkedek. ~Mosolyodtam el. Az biztos, hogy érti a dolgát és a testbeszéde is annyira barátságos, hogy teljesen megbízok benne.
- Az jó. Szüleiddel élsz? ~Folytatta a faggatózást.
- Nevelő szüleimmel. ~Helyesbítettem.
- Igazi szüleid? ~Fürkészett tenger kék szemeivel.
- Meghaltak. ~Hajtottam le a fejemet. Kezdtem magam kínosan érezni. Úgy faggatott mintha valami bűnt követtem volna el és kihallgatnának a rendőrségen.
- Milyen a kapcsolatod a nevelő szüleiddel? ~Mosolyodott el kedvesen.
- Nagyon jó. ~Néztem fel a szemeibe.
- Egyedül jöttél?
- Nem. A nevelőanyám kint vár. ~Motyogtam miközben feszülten tördeltem az ujjaimat.
- Rendben. Akkor most mesélek én magamról. ~Mosolygott és a két kezét összefonta az asztalon.
- 29 éves vagyok. 10 éve foglalkozom pszichológiával, az első 6 évben tanultam, az utolsó négy évben pedig már itt tevékenykedek, mint pszichológus. Sok esetem volt már, és ezeknek döntő többségét sikerrel oldottam meg. Nincs olyan probléma amin ne lehetne segíteni, csak akarat kell hozzá, leginkább a te részedről. Azért döntöttem ez a szakirány mellett, mert láttam, hogy az embereknek mennyi problémájuk van és úgy éreztem, hogy segítenem kell. Nem bántam meg, nagyon szeretem ezt csinálni. Házas vagyok és van egy 5 éves kislányom akit Miranda-nak hívnak. Hobbim a focizás. Azt hiszem rólam ennyi elég, most már térjünk vissza hozzád. Mesélj, mi hozott téged idáig? ~Nézett figyelmesen a szemeimbe.
- Ömm....a szüleimet és a nővéremet 5 éve megölték. Azóta nevelőszülőknél vagyok, eddig jól megvoltam, de mostanában egyre rosszabbul érzem magam. ~Mondtam kissé szégyenkezve.
- 11 éves voltál akkor, ha jól számolom, ugye?
- Igen. ~Bólintottam.
- Pontosan milyen érzések van benned? ~Kérdezte és látszott rajta, hogy egyre jobban érdekli a történetem.
- Nem is tudom. ~Ráztam meg a fejemet kelletlenül.
- Nézz mélyen magadba Aletta. Mik jutnak először eszedbe amikor a szüleidre gondolsz?
- ...Fájdalom. Harag. Csalódás. Magány. ~Soroltam összetörten és a szemeimbe könnyek gyűltek.
- Kire haragszol? ~Húzta fel a szemöldökét.
- Hogy hogy kire haragszok? Hát persze, hogy arra aki megölte őket, ki másra haragudhatnék? ~Nem értettem a kérdését. Hogy kérdezhet ekkora baromságot?! Talán kicsit illetlen voltam de annyira meglepett a kérdése.
- Tudod, sokan a szülőkre szoktak haragudni, mert itt hagyták őket. ~Magyarázta.
- De őket megölték, nem tehetnek róla. ~Ráztam meg a fejemet.
- Igazából, ha természetes úton halnak meg, akkor sem tehetnek róla, mégis rájuk haragszanak, de mindegy. Folytassuk. ~Mosolyodott el.
- Kiderült, hogy ki a gyilkos?
- Nem.
- Vannak barátaid?
- Nincsenek. ~Ráztam meg a fejemet.
- Nehezen barátkozó típus vagy? ~Jegyzetelt a papírjára.
- Igen. ~Bólintottam.
- Szerinted, van aki ismer téged? ~Nézett mélyen a szemeimbe.
- Nincs. ~Ráztam a fejem.
- Mi az oka annak, hogy nincsenek barátaid?
- Kellemetlenül érzem magam az emberek társaságában. ~Magyaráztam feszülten.
- Nem bízol bennük?
- Nem.
- Vannak emberek akik közel állnak hozzád? ~Mosolyodott el biztatóan.
- A nevelő szüleim és a lányuk Gemma. ~Válaszoltam feszengve.
- Emlékszel az igazi szüleidre?
- Alig-alig. ~Motyogtam és egyik kezemmel kisimítottam egy tincset az arcomból.
- Vannak emlékeid róluk? Mondjuk valamilyen esemény amit együtt csináltatok?
- Igen. ~Bólintottam határozatlanul.
- Elmeséled? ~Kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Mikor együtt társasoztunk
- Értem. Nos, 11 évesen kisgyermekként nagyon nehéz egy ilyen traumát feldolgozni. Ez neked sem sikerült. Elnyomtad magadban az érzést, falakat építettél, bezártál, ami egy ideig lehet, hogy jó döntésnek tűnt, de igazából ez a legrosszabb. Mert ha bezárod magad körül a falakat, akkor onnantól kezdve semmi nem megy be és semmi nem jön ki. A fájdalom ott marad és minél inkább elnyomod, annál nagyobb erővel fog feltörni. Sajnos a gyászt a fájdalmat és minden más érzést meg kell élnünk. Ha kibeszéled magadból akkor könnyebb lesz, de sajnos ez önmagában nem elég. Akarnod kell, hogy jobb legyen. Ami pedig a legfontosabb, hogy beszéltünk a haragról, én tudom, hogy ez mennyire nehéz...de haraggal a szívében senki nem élhet boldogan. Engedd el a haragot ne gondolj rá és fektess valami olyanba energiát amit szeretsz. Például a modellkedés vagy bármi más ami érdekel. Jövőhéten várlak vissza ugyanebben az időpontban, rendben?
- Igen, köszönöm. ~Álltam fel mosolyogva és miután kezet fogtam a doktor úrral elhagytam a szobát.
- Nyugodj meg. ~Simította a kezét a combomra Anne és bíztatóan rám mosolygott azonban látszott rajta, hogy ő sem túlságosan nyugodt. Mielőtt bármit mondhattam volna kinyílt az ajtó és egy mosolygó szőke hajú nő lépett ki rajta.
- Aletta Howell. ~Olvasta fel a papírról a nevemet. Kisebb gyomor ideggel felálltam és az ajtó felé igyekeztem. A szívem hevesen dörömbölt és még levegőt sem mertem venni.
- Gyere. ~Bátorított és mikor beléptem becsukta mögöttem az ajtót. Egy kisebb folyosón találtam magam, a bal oldalán volt egy ajtó, szembe velem pedig egy szoba féleség. Bementem a szobába, ahol egy harminc év körüli kopaszodó férfi ült az asztala előtt.
- Jó napot. Foglaljon helyet. ~Állt fel és megvárta míg az asztalhoz sétálok, majd kezet nyújtott.
- Jó napot. Aletta Howell. ~Mutatkoztam be és egy hamis mosolyt erőltettem az arcomra.
- Richard Crusader. ~Ráztunk kezet majd mosolyogva a fotelre mutatott én pedig vonakodva de végül helyet foglaltam a narancssárga fotelben. Idegesen beharaptam alsó ajkamat és körbe néztem a szobában. A falak szintén narancssárgák illetve fehérek voltak és rengeteg gyerekek által rajzolt kép díszítette a falakat. A Doktor úr mögött egy hatalmas ablak állt ami tele volt ragasztgatva mindenféle formájú üvegfestékkel.
- Szeretném, hogyha tegeznénk egymást, úgy mind a kettőnknek könnyebb. Fontos tudnod, hogy nekem bármit elmondhatsz kiöntheted a szívedet, mert amit elmondasz azt csak te és én hallom. A négy fal és a kettőnk titka marad. Nagyon fontos, hogy mindent elmondj és amiket felteszek kérdéseket azokra őszintén válaszolj, hiszen csak úgy tudok pontos diagnózist felállítani. Előlem nem kell titkolnod és szégyellned semmit sem. Kezdhetjük? ~Mosolygott barátságosan. Körbe néztem és rá kellett jönnöm, hogy tényleg csak ketten vagyunk az asszisztens aki bekísért eltűnt. Némán bólintottam miszerint kezdhetjük a kezelést.
- Rendben. Akkor kezdjük az ismerkedéssel, alap kérdésekkel. ~Mosolyodott el majd folytatta.
- Hány éves vagy Aletta? ~Kérdezte és előre hajolt a fotelben a kezét az asztalra támasztotta és türelmesen nézett rám.
- Tizenhat. ~Motyogtam mire lenézett az előtte lévő fehér lapra és leírta az életkoromat.
- Tanulsz vagy dolgozol? ~Érdeklődött kedvesen.
- Dolgozok. ~Mondtam halkan és a kezét figyeltem ahogy a lapra firkálja a válaszomat.
- Mit dolgozol? ~Húzta fel kíváncsian a szemöldökeit.
- Modellkedek. ~Mosolyodtam el. Az biztos, hogy érti a dolgát és a testbeszéde is annyira barátságos, hogy teljesen megbízok benne.
- Az jó. Szüleiddel élsz? ~Folytatta a faggatózást.
- Nevelő szüleimmel. ~Helyesbítettem.
- Igazi szüleid? ~Fürkészett tenger kék szemeivel.
- Meghaltak. ~Hajtottam le a fejemet. Kezdtem magam kínosan érezni. Úgy faggatott mintha valami bűnt követtem volna el és kihallgatnának a rendőrségen.
- Milyen a kapcsolatod a nevelő szüleiddel? ~Mosolyodott el kedvesen.
- Nagyon jó. ~Néztem fel a szemeibe.
- Egyedül jöttél?
- Nem. A nevelőanyám kint vár. ~Motyogtam miközben feszülten tördeltem az ujjaimat.
- Rendben. Akkor most mesélek én magamról. ~Mosolygott és a két kezét összefonta az asztalon.
- 29 éves vagyok. 10 éve foglalkozom pszichológiával, az első 6 évben tanultam, az utolsó négy évben pedig már itt tevékenykedek, mint pszichológus. Sok esetem volt már, és ezeknek döntő többségét sikerrel oldottam meg. Nincs olyan probléma amin ne lehetne segíteni, csak akarat kell hozzá, leginkább a te részedről. Azért döntöttem ez a szakirány mellett, mert láttam, hogy az embereknek mennyi problémájuk van és úgy éreztem, hogy segítenem kell. Nem bántam meg, nagyon szeretem ezt csinálni. Házas vagyok és van egy 5 éves kislányom akit Miranda-nak hívnak. Hobbim a focizás. Azt hiszem rólam ennyi elég, most már térjünk vissza hozzád. Mesélj, mi hozott téged idáig? ~Nézett figyelmesen a szemeimbe.
- Ömm....a szüleimet és a nővéremet 5 éve megölték. Azóta nevelőszülőknél vagyok, eddig jól megvoltam, de mostanában egyre rosszabbul érzem magam. ~Mondtam kissé szégyenkezve.
- 11 éves voltál akkor, ha jól számolom, ugye?
- Igen. ~Bólintottam.
- Pontosan milyen érzések van benned? ~Kérdezte és látszott rajta, hogy egyre jobban érdekli a történetem.
- Nem is tudom. ~Ráztam meg a fejemet kelletlenül.
- Nézz mélyen magadba Aletta. Mik jutnak először eszedbe amikor a szüleidre gondolsz?
- ...Fájdalom. Harag. Csalódás. Magány. ~Soroltam összetörten és a szemeimbe könnyek gyűltek.
- Kire haragszol? ~Húzta fel a szemöldökét.
- Hogy hogy kire haragszok? Hát persze, hogy arra aki megölte őket, ki másra haragudhatnék? ~Nem értettem a kérdését. Hogy kérdezhet ekkora baromságot?! Talán kicsit illetlen voltam de annyira meglepett a kérdése.
- Tudod, sokan a szülőkre szoktak haragudni, mert itt hagyták őket. ~Magyarázta.
- De őket megölték, nem tehetnek róla. ~Ráztam meg a fejemet.
- Igazából, ha természetes úton halnak meg, akkor sem tehetnek róla, mégis rájuk haragszanak, de mindegy. Folytassuk. ~Mosolyodott el.
- Kiderült, hogy ki a gyilkos?
- Nem.
- Vannak barátaid?
- Nincsenek. ~Ráztam meg a fejemet.
- Nehezen barátkozó típus vagy? ~Jegyzetelt a papírjára.
- Igen. ~Bólintottam.
- Szerinted, van aki ismer téged? ~Nézett mélyen a szemeimbe.
- Nincs. ~Ráztam a fejem.
- Mi az oka annak, hogy nincsenek barátaid?
- Kellemetlenül érzem magam az emberek társaságában. ~Magyaráztam feszülten.
- Nem bízol bennük?
- Nem.
- Vannak emberek akik közel állnak hozzád? ~Mosolyodott el biztatóan.
- A nevelő szüleim és a lányuk Gemma. ~Válaszoltam feszengve.
- Emlékszel az igazi szüleidre?
- Alig-alig. ~Motyogtam és egyik kezemmel kisimítottam egy tincset az arcomból.
- Vannak emlékeid róluk? Mondjuk valamilyen esemény amit együtt csináltatok?
- Igen. ~Bólintottam határozatlanul.
- Elmeséled? ~Kérdezte kedvesen mosolyogva.
- Mikor együtt társasoztunk
- Értem. Nos, 11 évesen kisgyermekként nagyon nehéz egy ilyen traumát feldolgozni. Ez neked sem sikerült. Elnyomtad magadban az érzést, falakat építettél, bezártál, ami egy ideig lehet, hogy jó döntésnek tűnt, de igazából ez a legrosszabb. Mert ha bezárod magad körül a falakat, akkor onnantól kezdve semmi nem megy be és semmi nem jön ki. A fájdalom ott marad és minél inkább elnyomod, annál nagyobb erővel fog feltörni. Sajnos a gyászt a fájdalmat és minden más érzést meg kell élnünk. Ha kibeszéled magadból akkor könnyebb lesz, de sajnos ez önmagában nem elég. Akarnod kell, hogy jobb legyen. Ami pedig a legfontosabb, hogy beszéltünk a haragról, én tudom, hogy ez mennyire nehéz...de haraggal a szívében senki nem élhet boldogan. Engedd el a haragot ne gondolj rá és fektess valami olyanba energiát amit szeretsz. Például a modellkedés vagy bármi más ami érdekel. Jövőhéten várlak vissza ugyanebben az időpontban, rendben?
- Igen, köszönöm. ~Álltam fel mosolyogva és miután kezet fogtam a doktor úrral elhagytam a szobát.
Nagyon tetszik az új blogod is biztos hogy ezt is fogom ajánlani mint a Tulajdon c. Blogodat
VálaszTörlésAnnyi kérdésem lenne hogy Aletta ismeri Harryt vagy csak Gemmát?
Mert ez nem tisztult ki teljesen.
Odaig megvoltam hogy a valósághoz hűen Harry tényleg Anne fia de arra nem jöttem rá hogy Aletta akkor ismeri-e vagy sem?
Amugy pedig borzasztóan jó rész lett siess a következővel és egy új feliratkozód lett ezen a blogodon is.
Egy hű olvasód
XxM
Jajj istenkém de aranyos vagy! <3
TörlésHarry nem ismeri Aletta-t. Aletta nem tud arról, hogy Anne-nak van egy fia.
Köszönööööm <3
Sietek :)
Imádlak <3
puszi :*
Xoxo Barbi
Szia!
VálaszTörlésA Tulajdon egyik hű olvasója voltam. Imádtam, és már most hiányzik..
Viszont.
Ez a blog szörnyen felkeltette az érdeklődésemet! Jó alapsztori, jól írod, már most csípem a szereplőket. :D Remélem hamar hozod a részeket, és ez is olyan hosszú lesz mint a tulajdon volt. *-*
Szia!
VálaszTörlésA Tulajdon egyik hű olvasója voltam. Imádtam, és már most hiányzik..
Viszont.
Ez a blog szörnyen felkeltette az érdeklődésemet! Jó alapsztori, jól írod, már most csípem a szereplőket. :D Remélem hamar hozod a részeket, és ez is olyan hosszú lesz mint a tulajdon volt. *-*
Szia :) De aranyos vagy! <3 <3 Örülök neki :)
VálaszTörlésNekem is hiányzik <3
Köszönööm <3
Sietek :)
Megpróbálom ezt is olyan hosszúra írni. :D <3
puszi :*