1.Évad 4.Fejezet Köszönetképpen

Hi directioners! Azt mondtam, hogy pénteken jön az új rész, de már így is késtem, szóval megkapjátok most.
Puszii :*
Komikat várom ;)

Köszönetképpen 

Harry szemszöge:

Amíg Liam és az orvos bent voltak Aletta-nál addig én lementem a konyhába és felhívtam anyát.

- Szia.

- Szia anya. 

- Valami baj van, hogy ilyen későn hívsz? Nem tudod mi van Aletta-val, még mindig nem jött haza?! ~Hangját hallható volt az aggódás.

- Pont miatta hívlak. Nálunk van.

- Nálatok? Mit keres nálatok?

- Nyugodj meg anya.

- Kisfiam. Ne játssz az idegeimmel.

- Megtámadták az utcán. Mi a srácokkal pont arra mentünk kocsival, mikor megláttuk.

- Úristen. Megtámadták? De hát kik? Mi baja?

- 2 srác. De nyugi, az orvos már vizsgálja, Liam is bent van.

- Nem sokára ott vagyok. ~Ezzel bontotta is a vonalat. Vissza mentem a folyosóra ahol a többiek várakoztak.

- Na? ~Pillantott rám Eleanor.

- Teljesen kiakadt. Nem sokára itt lesz.

- Szegény.

- Mondtak már valamit?

- Liam azt mondta, hogy ne türelmetlenkedjünk, mert így nem tudnak haladni.

- Bemegyek. ~Indultam meg az ajtó felé.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. ~Pillantott fel rám Louis.

- Nem érdekel. ~Kinyitottam az ajtót és belépve rajta határozottan, mégis csendesen becsuktam magam után.

- Harry. Mit keresel itt? Megmondtam, hogy kint várakozzatok. ~Sétált elém Liam és suttogva mérgelődött.

- Nem fogok kint várakozni, amíg nem tudom, hogy mi van vele.

- Most vizsgáljuk.

- Tudtok már valamit?

- Az orvos azt mondta, hogy a legjobb az lenne ha kórházba vinnénk, de mivel mondtam, hogy kizárt, ezért mindent megpróbál megtenni, de persze ez úgy sikerül, ha nem zaklatnátok percenként.

- Nem zaklatom, hagyom, hogy csinálja a dolgát.

- Eddig azt állapította meg, hogy valószínűleg belerúgtak a hasába, ami elég komoly. A bordája megrepedt, a külső sérüléseit én elláttam, most jelenleg azt próbáljuk megvizsgálni, hogy belső vérzései vannak-e, de így, hogy nincs eszméleténél nehezebb dolgunk van.

- Liam.

- Tudom Harry. Tudom, hogy számodra ő szent és sérthetetlen, mindent megteszünk ami tőlünk telik. De most hagyj dolgozni. ~Ütögette meg a vállam és vissza ment az orvoshoz, leült Aletta mellé az ágyra, én pedig sóhajtva kisétáltam a szobából.

- Na? ~Érdeklődött Eleanor.

- Liam ellátta a külső sérüléseit, most pedig azt vizsgálják, hogy vannak-e belső vérzései. A bordája megrepedt, a hasába valószínű, hogy belerúgtak.

- Úristen! Szegény. ~Rázta a fejét sajnálkozva Eleanor.

- Ezt nem ússzák meg. Esküszöm, hogy megtalálom őket. ~Szorítottam ökölbe kezeimet.

- Harry. Louis-t nem rég hívta Ashton, hogy megtalálták a három srácot. Elég rendesen elintézték őket.

- Ha bármi komoly baja lesz Aletta-nak, a két kezemmel nyírom ki őket.

Aletta szemszöge:

A fejem iszonyúan lüktetett, fájt minden porcikám. Megpróbáltam megfordulni, de fájdalmamban felnyögtem.

- Héé, ne mozogj. ~Nyomott vissza két kéz.

Lassan kinyitottam szemeimet, egy barna hajú, jóképű srác ült mellettem.

- Liam vagyok. Mi hoztunk téged ide, emlékszel mi történt?

- Igen. ~Hangom alig volt hallható.

- Próbálj meg nem mozogni, addig amíg a vizsgálatok tartanak, rendben?

- Hol vagyok?

- Nálunk. Felhívtuk a szüleidet, nem sokára itt lesznek.

- Harry. Hallottam, hogy valaki azt mondta, hogy Harry.

- Ha végeztünk akkor szólok neki.

- Tudtam, hogy ismerős a hangja.

- Figyelj Aletta. A lehető legpontosabb válaszokat add meg nekünk, rendben? A hasadban érzel fájdalmat?

- Mindenem fáj.

- De valami szúró érzés?

- Mindenem szúr és lüktet.

- Koncentrálj. Ez nagyon fontos.

- Nem tudom. 

Harry szemszöge:

- Már egy ideje bent vannak, szóval szerintem most már nem sokára végeznek. ~Meséltem el anyának és Gemmának a történéseket, és Aletta állapotát.

- Istenem. Szegénykém. ~Tette szája elé kezét anya, és halkan sírdogált.

- Nyugodj meg Anne. Nem lesz semmi baj. ~Ölelte át Eleanor. A szobának az ajtaja, ahol Aletta-t ápolták kinyílt és Liam lépett ki rajta, mögötte az orvossal.

- Doktor úr! Minden rendben? ~Kérdeztem idegesen.

- Mindent megtettünk amit lehetett, úgy tűnik, hogy nincsenek belső vérzései, de nem tudom 100%-ig biztosra állítani. Kötelességem elmondani, hogy a legjobb az lenne, ha kórházba szállítanák, ott biztos információkkal tudnak szolgálni. A következő 24 órában kiderül, hogyha esetleg valahol mégis csak van belső vérzés. Egy kisebb agyrázkódást szenvedett, a bordája megrepedt, szerencsére annak nem találtam nyomát, hogy a hasba rúgásnak komolyabb következményei lennének. Viszont egy elég nagy lila folt található a mellkasán és a hasán. Az egyéb sérüléseit elláttuk. Liam-nak leírtam, hogy milyen gyógyszerek és kenőcsök kellenek. Ha bármi probléma merül fel, hívjanak.

- Köszönjük doktor úr! Nagyon hálásak vagyunk. ~Hálálkodott anya. Amíg ők kikísérték az orvost és beszélgettek vele, addig én benyitottam Aletta-hoz.

- Szia. ~Dugtam be az ajtón fejem.

- Szia. ~Mosolyodott el.

- Bejöhetek?

- Persze, gyere. ~Beléptem és becsuktam magam után az ajtót.

- Hogy vagy? ~Érdeklődtem, miközben leültem mellé az ágyra.

- Fáj.

- Elhiszem. ~Mosolyodtam el keserűen.

- Köszönöm Harry. Köszönöm, hogy megmentettetek.

- Nem kell megköszönnöd, ez természetes. ~Fogtam meg kezét.

- Amúgy hol vagyok?

- A szobámban. ~Mosolyogtam.

- Ez a te szobád? ~Csodálkozott el.

- Igen?

- Liam azt mondta, hogy a nevelő szüleim nem sokára jönnek. Kérlek, segítesz felkelni? ~Nézett rám boci szemekkel.

- Miért akarsz felkelni?

- Elakarok készülni mire ideérnek, hogy ne kelljen rám várniuk.

- Szerintem Liam nem mondott el neked mindent. Nem mehetsz innen sehova! A sérüléseid komolyak is lehetnek, nem engedem, hogy elmenj innen.

Aletta szemszöge:

- De hát Harry. Ez a ti házatok, a te szobád, nincs itt keresnivalóm.

- Mi találtunk meg téged, mi hoztunk ide, köszönetképpen megteszi ha itt maradsz és hallgatsz rám.

- De Harry.

- Semmi de. Itt maradsz és pont. ~Erőszakossága kicsit meglepett.

- Ne haragudj. ~Rázta meg fejét.

- Csak nem akarom, hogy bajod essen.

- Attól nem lesz bajom, hogy haza megyek.

- Kérlek Aletta, maradj itt, csak pár napot.

- A szüleim biztos nem engednék.

- A szüleid miatt nem kell aggódnod, majd én megbeszélem velük. Kérlek Aletta.

- Rendben. ~Sóhajtottam majd mosolyra húztam ajkaimat.

- Köszönöm. ~Vigyorgott és lehajolva egy puszit nyomott az arcomra. Az ajtón kopogott valaki, Harry felállt, az illető belépet, azaz Anne és Gemma.

- Jajj életem. ~Sietett hozzám Anne és puszikkal halmozta el arcom.

- Annyira aggódtam. ~Ölelgetett.

- Jól ránk ijesztettél. ~Ölelt meg Gemma is, miután Anne elhúzódott.

- Minden rendben? Hogy érzed magad?

- Most már jól. ~Mosolyogtam.

- Drágám. Soha többet ne ijessz így rám. ~Borult nyakamba ismét nevelő anyám. 

***

- Itt is vagyok. ~Huppant le mellém Harry.

- Elmentek?

- Igen.

- Nem bánom. ~Mosolyodtam el, Harry mellettem felnevetett és megfogta egyik kezem.

- Hozok neked fel valami kajcsit, rendben?

- De ez olyan gáz, hogy te gondoskodsz rólam. ~Pirultam el.

- Nem tetszik?

- Azt nem mondtam. ~Vigyorodtam el.

- Na azért. Mindjárt jövök. ~Nyomott egy puszit homlokomra és eltűnt az ajtó mögött. Olyan aranyos. Kicsit feljebb húztam magamon a takarót, mert kezdtem fázni. Kopogtak az ajtón, Liam lépett be egy tálcával a kezében.

- Szia. Harry mondta, hogy vacsorát csinál neked, úgyhogy hoztam a gyógyszereket. Ide a papírra rá van írva, hogy miből mennyit kell bevenned. ~Tette le az éjjeliszekrényre a tálcát.

- Köszönöm. ~Mosolyogtam.

- Hogy vagy?

- Jól. Már nem annyira fáj.

- Hatott a gyógyszer. Ha vacsora után is beveszed őket, akkor nyugodt éjszakád lesz.

- Rendben, köszi Liam.

- Ha vacsoráztál, akkor utána most már pihenj. Mond meg Harry-nek, hogy fogja be a száját és hagyjon téged aludni. ~Kacsintott.

- Nem mondok neki ilyet. Jó, hogyha itt van.

- Nem bánom, de ne sokáig, mert szurit kapsz. ~Fenyegetett meg ujjaival, de szája sarkában ott bujkált egy kis mosoly.

- Jujj. ~Ijedtem meg.

- Jó éjszakát Aletta!

- Jó éjt Liam! ~ Integetve elhagyta a szobát és nem sokkal később Harry váltotta fel.

- Na. Nagyra tátsd a szád.

- Micsoda? ~Nevettem.

- Áhhhh. Majd én megetetlek, na mond, hogy áhh.

- Dehogy mondom. Tudok enni egyedül is. ~Nevettem, mire lehervadt a mosoly az arcáról.

- Attól, hogy van pár sérülésed még megcsikizhetlek. ~Vigyorgott sunyin.

- Az kéne még. Na add ide azt a kanalat. ~Kaptam ki a kezéből.

- Add vissza. ~Csorta ki ujjaim közül.

- Héé. ~Háborodtam fel.

- Na áhhh.

- Neeem. ~Sikítottam mikor közeledett arcomhoz a kanállal.

- Naaa. ~Hisztizett. Arcom elfordítottam és kezemet szám elé szorítottam.

- Jól van. Ha harc hát legyen harc. ~Feltérdelt az ágyra és egyik lábát átvetette csípőmön. Fölém térdelt, vigyázva arra, hogy még véletlen se érjen hozzám. Óvatosan közelebb tette lábait, gyengén szorított csípőmnél.

- Szóval akkor. Áhhh. ~Indította felém a kanalat. Nem hajoltam el hanem hagytam, hogy megettesen.

- Ez az. Ügyes kislány. ~Simogatta meg a hajam.

- Ez mi? ~Ízlelgettem.

- Étel.

- Bővebben.

- Gyümölcsöket turmixoltam össze neked.

- Csecsemőnek nézel engem? ~Nevettem fel.

- És beszól. ~Rázta mosolyogva fejét.

- Nem szóltam be. ~Kacagtam.

- Na edd szépen. Nézz csak ide, itt repül a kis kevin, vagy galamb, vagy repülő, vagy mi az.
~Kavarodott bele. Kinevettem, mire arcomra kente a turmixot.

- Haaaa. ~Háborodtam fel.

- Megérdemelted. ~Nevetett.

- Jól van. Ezt megjegyeztem. ~Szűkítettem össze szemeimet.

- Ha megetted utána megbosszulhatod. ~Mosolygott. Szépen lassan, sokat nevetve, de elfogyasztottam az ételt Harry segítségével. A kanalat meg a tálkát, fölöttem áthajolva lerakta az éjjeliszekrényre, óvatosan a csípőmre ült, de súlyát nem helyezte rám.

- Na, meg volt a kajcsi, úgyhogy most jön a fürdés. ~Vigyorodott el.

- Ez egy jó ötlet. ~Helyeseltem.

- Gyere, megfürdetlek. ~Fogta meg kezeimet.

- Hülye vagy?! Nincs az a pénz. ~Nevettem fel.

- De van, na gyere csak. ~Állt fel és kezeibe véve a fürdőszobába cipelt.

- Neee. Idióta. ~Ütögettem mellkasát nevetve. Letett a mosdókagyló mellett lévő kis pultra.

- Várj meg itt, hozok pizsamát. El ne szaladj.

- Vicces vagy. ~Nyújtottam ki rá nyelvem. Most komolyan megakar fürdetni? 

1.Évad 3.Fejezet Az esti séta veszélye

Az esti séta veszélye

Harry szemszöge:

- Szia anya! ~Mosolyodtam el.

- Szia kicsim. Te voltál az, aki haza kísérte Aletta-t?

- Igen én voltam.

- Tessék? Mégis miért?

- Ott ült a parkban szomorúan egy padon. Nem hagyhattam őt ott, olyan egyedül volt és esetlennek tűnt. Nem bírtam nézni, muszáj volt tennem valamit.

- Jajj drágám.

- Tudom anya. Louis-tól már megkaptam a magamét.

- Figyelj életem, ez a szegény kislány, már rengeteget szenvedett. Könyörgöm neked, hogy ne okozz neki több fájdalmat.

- Szerinted én azt akarom? Fájdalmat akarok okozni neki?

- Nem, de.....

- Mi de?

- Egyszer szólod el magad a közelében. Tartsd magad távol tőle, kérlek. Tudod, hogy nem szólok bele, hogy mit tegyél, de ezt a lányt már több éve én nevelem. Nagyon megszerettem, végig néztem, hogy mennyit szenvedett. Normális életet akarok neki, szóval kérlek, felejtsd el.

Aletta szemszöge:

Miután letusoltam Gemma jött be a szobába. Neki is elmeséltem az este történéseit, kicsit meglepődött mikor szóba hoztam Harry-t de aztán izgatott lett.

- Tetszik?

- Tessék? Jajj Gemma. ~Pirultam el.

- Na, most komolyan? Bejött a srác?

- Mond csak. Látod itt? Nem. Szóval nem jött be.

- Nagyon vicces vagy. ~Nyújtotta rám a nyelvét.

- Hát nem néz ki rosszul, meg aranyos volt.

- Szóval igen.

- Ezt nem mondtam. ~Háborodtam fel.

- De gondoltad. ~Kacsintott.

- Nem akarsz aludni menni? ~Sipákoltam.

- Nem. ~Nevetett fel.

- Először megijedtem mikor előjött a sötétből, de aztán már kellemesen éreztem magam a társaságában.

- Szerelem szagot érzek. ~Szimatolt a levegő.

- Istenem Gemma. Miről beszélsz?! ~Nyomtam az arcába párnámat.

- Valld be, hogy bejött.

- Hagyjál már. ~Nevettem el magam kínomban.

- Addig nem hagylak békén amíg be nem vallod.

- Most találkoztam vele először. ~Érveltem.

- Ez pont elég volt arra, hogy eldöntsd, hogy tetszik-e vagy nem.

- Hát kedves volt...

- Oké, értem. Bejön, erre voltam kíváncsi. Na most megyek aludni, szia jó éjt. ~Állt fel és kisietett a szobából.

- Én egy szóval nem mondtam, hogy tetszik. ~Tűnődtem el. Lekapcsoltam a lámpát, befeküdtem az ágyamba és álomra hajtottam fejemet.

Harry szemszöge:

- Jó reggelt! ~Ültem le a székre.

- Neked is galambocskám! ~ Visított fel Louis. Komolyan nem értem, miért kell korán reggel ordibálnia.

- Jó reggelt Hazz. ~Tett le egy bögrét elém Eleanor.

- Köszönöm. ~Mosolyogtam rá hálásan és belekortyoltam a meleg kávéba.

- Hogy aludtál? ~Érdeklődött Louis.

- Szarul.

- Jajj édesem. Ha akarod ma veled alhatok?!

- Isten mentsen tőle.

- Harry! ~Visított és műsírásba kezdett.

- Louis, könyörgöm. Reggel 9 óra van, megtennéd, hogy nem visongatsz?! ~Ült le mellém kómásan Liam.

- Na végre egy normális ember. ~Motyogtam.

- Liam. 9 óra van, ilyenkor már bőven fent kéne, hogy legyetek.

- Miért kéne?

- Mert én azt mondtam. ~Visított fel újra.

- Eleanor, csinálj vele valamit, kérlek. ~Nézett a lányra segélykérően Liam. 

Aletta szemszöge:

- Jó reggelt. ~Adtam puszit Anne és Gemma arcára, majd leültem a szokásos helyemre.

- Jó reggelt. ~Mosolyogtak.

- Hogy aludtál? ~Pillantott rám Anne.

- Jól, köszönöm. Ti?

- Én jól. ~Kortyolt az italába Gem.

- Én is jól. ~Tett le elém is egy bögrét Anne.

- Robin már el is ment?

- Igen. Egy órája.

- Én is megyek nem sokára. ~Ásított Gemma és felállt.

- Hova?

- Nicole-hoz. Együtt megcsináljuk az egyetemi kiselőadásunkat.

- Sok sikert.

- Köszi. ~Ment ki a konyhából.

- Ma hányra kell menned dolgozni?

- 6-ra.

- Rendben.

- De nem kell elvinned. Elbírok sétálni odáig.

- Figyelj drágám. Nagyon szívesen elviszlek. Az időmbe belefér, és nyugodtabb is vagyok, hogyha nem sétálsz.

- Oké, köszönöm. 

***

- Biztos ne jöjjek érted este?

- Nem, köszönöm.

- Rendben. ~Sóhajtott.

- Akkor vigyázz magadra.

- Oké, szia. ~Csuktam be az ajtót.

Gyorsan besiettem az épületbe, köszöntem a főnökömnek és már mentem is az öltözőbe. A lányok azonnal hozzá láttak megcsinálni a hajam és a sminkem. A fotózás gyorsan lezajlott. 20:21 perckor már a kabátomat húztam fel.

- Akkor holnap jövök. Sziasztok. ~Léptem ki az ajtón.

Londonhoz furcsa módon megint esett a hó. Ma még hidegebb volt mint tegnap. A lehelletem látszódott a levegőben.   

Lassan indultam meg hazafelé. Megfontolt lépéseimet néztem. Semmi kedvem nem volt a földön kikötni. A gondolataim a szüleimre terelődtek. Szemeimbe könnyek gyűltek, de nem akartam az utcán sírni.

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi értelme is van ennek az egésznek?! Az életem szenvedésből áll. Nem találom a helyem.

Sokszor érzem azt, hogy a szüleimmel együtt nekem is megkellet volna halnom. Nem értem, hogy miért pont én vagyok az aki életben van. A legjobb az lett volna, ha az nap este én is velük megyek. Akkor most nem szenvednék minden nap.
Hangos beszélgetés ütötte meg füleimet. Hátra fordultam, hirtelen elhallgattak és engem bámultak. Gyorsan elkaptam róluk tekintetemet és sietősen folytattam utamat.

- Hé cicababa. ~Szólt utánam az egyikőjük.

- Lassíts egy kicsit, gyere ide. ~Hátra pillantottam, közeledtek felém.

- Nem fog fájni. ~Ez a mondtad volt az amikor eldöntöttem, hogy szégyen a futás, de hasznos.

 Úgy szedtem a lábaimat a jégen ahogy csak tudtam. Hallottam, hogy ők is futásba kezdenek. Hátra pillantottam ami óriási hiba volt, elcsúsztam a jégen. A fenekem iszonyúan lüktetett a fájdalomtól, a bokám kificamodott.
- Jajj szegénykém. Látod, nem kellett volna elszaladnod. ~Guggolt le mellém az egyik srác és megrázta fejét.

- Mit akartok tőlem? ~Határozott hangom meglepte őket.

- Csak játszani szeretnénk egy kicsit. ~Guggolt le a másik srác a másik oldalamra.

- Örülök, hogy ilyen játszós kedvetekben vagytok, de én annyira nem. ~Szisszentem fel mikor kezemet a fájó területre simítottam.

- Megütötted magad? Mutasd. ~Nyúlt az egyik fenekem felé.
- Hozzám ne érj. ~Sikítottam fel.

- Kussolj már. ~Tapasztotta kezét számra.

 Ketten felrángattak a földről. A számat befogó srácnak sikerült ráharapnom a kezére, felkiáltva elkapta én pedig megpróbáltam a másik szorításából szabadulni, de nem sikerült. A kezeimet a hátam mögé szegezte, a srác akinek megharaptam a kezét, egy óriási pofont adott. Ha hátulról nem tart meg a szőke hajú, akkor biztos a földön kötök ki.

- Te kis kurva. Eddig finomak lettünk volna, de most már készülj fel, hogy rohadtul fájni fog. ~Morogta és kezeivel kiszabadított kabátomból.

- Segítséé..~Újra befogták a számat.

 Szemeimből megindultak könnyeim. Féltem. A sapkámat és a sálamat lerángatták rólam. Ellöktek, így újra a földön kötöttem ki, kezeim sajogtak, fejem nagyot koppant a jeges betonon. A következő pillanatban nagy fájdalom érte a hasamat, valamelyik belerúgott. Hirtelen úgy éreztem,hogy hánynom kell, amilyen gyorsan csak tudtam oldalra fordultam. Mikor kinyitottam szemeimet láttam, hogy vért köptem. Úristen.

- Hagyjátok őt békén! ~Hallottam egy hangot tőlünk nem messze. Újra belém rúgtak, pontosan a bordámnál találtak el.

- Siessünk. ~Motyogta az egyik srác, és még egyet belém rúgva, szaladni kezdtek. Szemeimet szorosan becsukva tartottam, a fájdalom iszonyatos volt. A fejem zúgott, lüktetett. Minden porcikám fájt.

- Jesszus. ~Hallottam ahogy valaki letérdel mellém.

- Aletta. Hallasz engem? ~Simította kezét arcomra.

- Aletta, kérlek válaszolj.

- Harry. Óvatosan emeljétek fel, úgy, hogy lehetőleg a legkisebb mozgásban legyen része. ~Harry? Tudtam, hogy ismerős a hang. Két kéz bokáimra tapadt, majd a vállaimnál is éreztem. Fejemet valaki óvatosan kezeibe fogta. Lassan távolodtam el a földtől csípőmnél fogva megemeltek, így az egész testem szinte egy szintben volt
.
- Tegyétek be a hátsó üllésre. ~Utasította őket valaki. Nem sokkal később megéreztem magam alatt a kocsi ülléseit.

- Liam te velem jössz. Louis, ti keressétek meg a görényeket. ~Ez Harry hangja. Megismerem.

- Tarts ki Aletta. ~Egy kéz végig simított arcomon. 

1.Évad 2.Fejezet "Első" találkozás

"Első" találkozás 

Harry szemszöge:

- Szia anya. ~Szóltam bele a telefonba mosolyogva.

- Szia drágám. ~Köszönt vidáman.

- Hogy vagytok? ~Érdeklődtem.

- Jól. Gemma keményen tanul, Aletta pedig próbálja túltenni magát a történteken. Te hogy vagy életem?

- Jól. Ma mit csinálsz?

- Aletta-t viszem fotózásra, aztán elmegyek bevásárolni.

- Nincs kedved bejönni utána? ~Ültem le a kanapéra és mosolyogva vártam a válaszát.

- De igen, kicsim. Elmegyek. ~Hallottam hangján, hogy elmosolyodott.

- Rendben. Mikor lesz a fotózás? ~Kérdeztem ártatlanul.

- Egy óra múlva kell ott lenni, még másfél óra mire sminkelnek, a haját beállítják meg felöltöztetik. Szóval olyan hét óra körül kezdik. ~Magyarázta el aranyosan.

- Értem. Akkor majd gyere.

- Rendben. Szia drágám.

- Szia anya. ~Nyomtam ki a telefont mosolyogva.

- Nyugtass meg, hogy nem azért kérdezted mikor kezdődik a fotózás, hogy szokásodhoz híven, kövesd a csajszit?! ~Támaszkodott a konyha ajtajának Louis miközben rosszallóan nézett rám.

- Miért érdekel annyira, hogy én mit csinálok? ~Háborodtam fel. Iszonyat idegesítő a viselkedése, ne szóljon bele a dolgaimba.

- Mert én is ott voltam. Én is részt vettem a szülei meggyilkolásában és úgy ahogy téged, engem, és a többieket is gyötri a bűntudat. Ez a lány miattunk szenved, a lehető legrosszabb az lenne neki, ha megismerne minket. Mond Harry. Mégis, hogyan néznél a szemébe? ~A szavaitól elfogott a düh, de leginkább azért, mert tudtam, hogy igaza van. Távol kellene maradnom tőle de nem vagyok rá képes. Meg kell ismernem őt.

- A francba Louis. Én is tudom. De nem vagyok képes magára hagyni őt. ~Álltam fel idegesen és a hajamba túrtam.

- Harry. Értsd meg. Neki nincs rád szüksége. A lehető legjobb, ha minél messzebbről elkerülöd és hagyod, hogy élje az életét.

- Louis ne beszélj baromságokat. Hagyom, hogy élje az életét én csak biztonságban akarom őt tudni. Azért Londonban elég sok veszély leselkedik rá főleg, hogy esténként járkál a sötét utcákon. Tisztességes távolságból követem őt. Nem fog észre venni. ~Magyaráztam. Loui hitetlenkedve megrázta a fejét majd mélyen a szemeimbe nézett

- Gratulálok Harry hogy megint a saját önző dolgaidat tartod szem előtt. Hihetetlen, hogy nem vagy képes beismerni azt a tényt, hogy jó élete van nélküled. 

Aletta szemszöge:   

- Készen vagy? ~Nyitott be mosolyogva Anne.

- Igen. ~Fordultam felé mosolyogva.

- Akkor gyere, induljunk.

- Rendben. ~Bólintottam. Felkaptam a táskámat és Anne-nel kisétáltunk az autóhoz. Beültem előre az anyósüllésre, táskámat az ölembe tettem és vártam míg Anne beül mellém. Út közben az ablakon bámultam ki, már elkezdett sötétedni. A zene halkan szólt a rádióból.
Szinte semmi kedvem nem volt bemenni a fotózásra de muszáj. Ma ugyanaz az unalmas fotós lesz.

- Ma este is gyalogolni akarsz? ~Nézett rám egy pillanatra Anne majd tekintetét vissza fordította az útra.

- Igen. ~Bólintottam határozottan. Anne aggódva sóhajtott egyet majd ismét rám pillantott.

- De életem, szívesen eljövök érted. ~Magyarázta kedvesen.

- Tudom, de nem kell köszönöm. ~Néztem rá és egy mosolyt varázsoltam arcomra.

- Nem örülök, hogy egyedül mászkálsz éjszaka. Nem biztonságos. ~Rázta a fejét határozottan. Jól esett, hogy ennyire aggódik értem de már nagy lány vagyok.

- Tudok magamra vigyázni, köszönöm. ~Mosolyogtam rá hálásan.

- Ha meggondolod magad akkor telefonálj. ~Parkolt le és hozzám hajolva nyomott két puszit az arcomra.

- Rendben. ~Pattantam ki az autóból.

- Vigyázz magadra, szia drágám. ~Integetett mosolyogva.

- Vigyázok, szia. ~Becsuktam az autó ajtaját és megvártam míg elhajt. Nagyot sóhajtva indultam meg a bejárat felé. Oliver az ajtó előtt dohányzott.

- Szia. ~Mosolyodott el és nyomott az arcomra két puszit.

- Szia. ~Köszöntem

- Elszívom és utána kezdhetjük. ~Nézett a szemeimbe.

- Oké. ~Bólintottam.

- Addig mesélj. Miújság?

- Semmi különös. Álmos vagyok. ~Ásítottam fáradtan.

- Gyorsan vége lesz a fotózásnak aztán mehetsz aludni. ~Mosolyodott el.

- Veled mi a helyzet?

- Összevesztem a feleségemmel. Ezen kívül semmi különös.
- Na mi történt már megint?
- A szokásos. Keveset vagyok otthon, biztos megcsalom.
- Ja értem. ~Bólogattam.
- Szeretem őt. De a féltékenységből már nagyon elegem van.
- Elhiszem. ~Értettem vele egyet.
- Próbálok bizonyítani neki, de bármit teszek az nem jó. Na de menjünk. ~Nyitotta ki az ajtót és előre engedett. Megköszöntem, az öltöző felé vettem az irányt. Unottan benyitottam, a többiek már ott voltak. Levettem a kabátom és leültem a székre.

***

Lassan sétáltam gondolataimba temetkezve. A parkban leültem az egyik padra és néztem a szálingózó havat. Csönd uralkodott, néha lehetett hallani, ahogy a kocsik elhaladnak a bejárat mellett, de ezen kívül semmit. Lábaimat felhúztam és átöleltem őket. Fejemet a térdeimen pihentettem.
Mindig is szerettem nézni a havat, olyan szép. Gyönyörűen csillog, míg el nem tapossák. Ez van az emberekkel is. Kisbabaként csak úgy ragyognak, de ahogy felnőnek, eltapossák őket és a fényük elhalványul.
- Mit keres ilyen későn, a sötétben egy ilyen szép kislány? ~Ijedten fordultam a hangirányába.
- Harry vagyok. ~Sétált közelebb és kezet nyújtott.
- Oh..öm..Aletta. ~Álltam fel és kezet fogtam vele.
- Szóval? Hogyhogy ilyen későn? ~Mosolygott.
- Csak gondolkodtam.
- Nem félsz itt egyedül? ~Húzta fel szemöldökét.
- Bevallom kicsit megijesztettél, de nem.
- Ne haragudj. Nem állt szándékomban.
- Semmi baj. ~Ráztam meg mosolyogva fejemet.
- Szabad tudni min gondolkodtál? ~Ült le a padra én pedig mellé.
- Mindenen. ~Mosolyodtam el halványan.
- Olyan szomorúnak tűnsz. ~Tanulmányozta arcomat.
- Fáradt vagyok, hosszú napom volt.
- Haza vigyelek?
- Nem kell köszönöm. Na és te? Hogyhogy egyedül ilyen későn? ~Mosolyodtam el.
- Csak gondolkodtam. ~Utánozott és egy széles vigyor terült el arcán. Engem is megmosolyogtatott.
- Szabad tudni min? ~Húztam fel szemöldököm.
- Mindenen. ~Mosolygott. Vigyorogva néztem rá.
- Nagyon szép mosolyod van. ~Bókolt.
- Köszönöm. ~Vettem le róla tekintetem.
- Messze laksz innen?
- Három utcányira.
- Akkor elkísérlek. ~Állt fel.
- Nem kell.. ~Mosolyogtam rá.
- Milyen férfi lennék, ha hagynám, hogy egy ilyen szép és törékeny lány, a sötétben egyedül menjen haza?!
- Rendben. ~Adtam be derekam és felálltam.
- Ha már nem vihetlek haza, akkor legalább elkísérlek. ~Vigyorgott és elindult a kijárat felé. Egymás mellett sétáltunk, miközben beszélgettünk.
- Hány éves vagy?
- 16. ~Válaszoltam.
- Te?
- 24.
- Mit dolgozol? ~Néztem rá.
- Öm...üzlet vezető vagyok.
- Az jó. ~Mosolyogtam.
- Na és te? Suliba jársz?
- Nem. Nem vagyok egy barátkozós típus, ezért magántanuló lettem, és dolgozok.
- Mit?
- Modellkedek.
- Ohh. ~Mosolygott.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy nem vagy barátkozós típus. ~Nézett rám és elvigyorodott.
- Alapjáraton nem.
- Mi a hobbid? Mit szeretsz csinálni? ~Pillantott rám.
- Hát...igazából nincs hobbim. Neked?
- Én amikor csak tehetem a barátaim vagy a családom közelében vagyok. De úgy konkrétan hobbim nekem sincs.
Miközben mentünk hazafelé jól elbeszélgettünk. Harry nagyon kedves férfi. Megnevetett. Képes volt megnevetettni, ami nagy dolog. A ház előtt még beszélgettünk egy kicsit.
- Köszönöm, hogy haza kísértél.
- Megtiszteltetés volt haza kísérni. Örülök, hogy megismerhettelek. ~Fogta meg gyengéden kezemet és ajkaihoz emelve egy puszit lehelt rá.
- Jó éjszakát Harry!~ Mosolyogtam.
- Jó éjszakát! ~Megfordultam és kinyitva az ajtót beléptem a házba. Arcomon halvány mosollyal ballagtam fel a lépcsőn.

Harry szemszöge:  

Alighogy beléptem az ajtón, Louis dühös tekintetével találtam szemben magam.

- Mond Harry. Te teljesen megkattantál?

- Miről beszélsz?

- Miről. Arról, hogy láttalak amint vele beszélgettél.

- Láttál?

- Igen. Eleanor-ral elmentünk sétálni, te pedig ott sétálgattál vele, miközben bájosan nevetgéltetek. Miért Harry? Mit akarsz ettől a szerencsétlen lánytól? Nem okoztál már neki így is elég szenvedést?

- Ott ült a padon egyedül és láttam rajta, hogy szomorú. Nem bírtam ki, hogy ne menjek oda. 

- Igazán tanulhatnál egy kis önuralmat.

- Figyelj Louis. Attól, hogy beszélgetek vele, még nem fogja megtudni, hogy én öltem meg a szüleit. Nem fogom bántani, én csak...azt akarom, hogy boldog legyen.

- Akkor engedd el. Ha tényleg az ő boldogsága számít neked, akkor hagyd őt békén.

Aletta szemszöge:

- Jó reggelt drágám! ~Köszönt mosolyogva Anne.

- Jó reggelt. ~Motyogtam álmosan és nyomtam arcára egy puszit.

- Mikor értél haza este?

- Későn. Fél tizenegy körűl. 

- Mi tartott olyan sokáig?

- Elmentem a parkba ahol találkoztam egy sráccal és elbeszélgettük az időt.

- Komolyan? Na mesélj? Ki volt az? ~Ült le mellém izgatottan.

- Öm..a vezeték nevét nem mondta, csak a keresztnevét. Harry. ~Néztem rá. Arcáról lefagyott a mosoly és értetlenül mered maga elé.

- Valami baj van?

- Nem, nincs semmi. ~Mosolyodott el gondterhelten.

- Biztos?

- Igen. Csak eszembe jutott valami. Mindjárt jövök. ~Állt fel és felsietett a lépcsőn. 

1.Évad 1.Fejezet Lelki nyomok

Hi directioners! A 'tulajdon' bezárását követően, ez a blog nyitja meg kapuit. Jó olvasást kívánok. Kommenteket szívesen fogadok, meg persze feliratkozókat is :)
Puszi :*

Xoxo Barbi

Lelki nyomok

- Végeztünk. Köszönöm. ~Mosolyodott el kedvesena főnököm.

- Rendben, akkor holnap jövök. ~Intettem és az öltöző felé vettem az irányt. Berongyoltam az ajtón és a ruháimat beletéve a táskámba indultam meg a kijárat felé.

- Sziasztok! ~Csuktam be magam után az ajtót.  Megcsapott a kinti csípős hideg szél fuvallata. Belekapott a hajamba és vadul rángatni kezdte. Teljesen becipzároztam a kabátomat és a sálamat nyakam köré fontam. Fekete sapkámat a fejemre húztam, kesztyűimet felvettem és így indultam London kivilágított utcáin. Lassú, óvatos, megfontolt léptekkel haladtam, semmi áron nem akartam taknyálni egyet a csúszós úton. Az utca kihalt volt ami nem csoda. Kiszeretne télen a hidegbe csúszós úton mászkálni? Rajtam kívül senki. Zsebre vágtam a kezeimet és a sálam mögé bújva siettem hazafelé. Néhol megcsúsztam egy kicsit, amikor elbambulva a gondolataimba temetkeztem. Szerencsére mindig megtudtam tartani az egyensúlyom. Egyáltalán nem hiányozna most egy pár kék-lila folt, a főnököm kinyírna. Oké van photoshop de azért egyáltalán nem örülnének neki. Nagyon kezdtem fázni, ezért ahogy csak tudtam sietni kezdtem. Sebesebben szedtem a lábaimat nagyon figyelve a helyes léptekre. Kis híján dobtam egy hátast, mikor mögöttem nagy csörömpölés ütötte meg füleimet. Ijedten fordultam meg, a szívem úgy kalimpált mint az őrült. A levegő megakadt a torkomban és a vérnyomásom az egekbe szökött. Egy macska szaladt át az úton mögötte egy kutyával. Megkönnyebbülve fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Folytattam utamat hazáig, már csak két utca választott el úti célomtól. A fák sivársága és az utca csöndje eleve félelmetes de amióta a szívinfarktust hozta rám az a macska a szívem hevesen kalimpál és nagyon furcsa érzésem van.
Olyan mintha követne valaki, sűrűn tekingetek hátra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem áll mögöttem senki egy baltával a kezében.
Mosolyogva megráztam a fejemet és konstatáltam magamban, hogy egy félős nyuszi vagyok akivel a fantáziája játszadozik. Vagy mégsem? Mi van ha tényleg követ egy baltás gyilkos? Ismét hátra fordultam és miután nem láttam senkit lehunyva szemeimet vettem egy levegőt. Oké Aletta. Kezdesz megbolondulni. Lehet, hogy Anne-nek igaza van és hagynom kéne, hogy esténként eljöjjön értem.
Az utolsó utcát a lehető leggyorsabb léptekkel szeltem át. Fellélegezve vettem ki a kulcsomat a zsebemből és kizárva az ajtót benyitottam.
- Sziasztok. ~Rúgtam le a cipőimet mosolyogva és a sálamat kitekerve a nyakam körül levettem a kesztyűimet és a kabátomat. A sapkámat lekaptam a fejemről és mosolyogva indultam el a nappali felé.

- Szia drágám! ~Jött ki a konyhából mosolyogva nevelőanyám Anne.

- Szia. ~Mosolyogtam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Pont kész lett a vacsora. ~Mutatott a konyha felé.

- Gemma! ~Kiáltott fel az emeletre. Pár perccel később, hangos léptekkel sietett lefelé az említett személy.

- Szia. ~Nyomott az arcomra két puszit.

- Szia Gem. ~Öleltem át. Besétáltunk a konyhába és Robin arcára egy puszit nyomva leültem a szokásos helyemre Gemma és Anne közé.

- Milyen volt a fotózás? ~Kérdezte Robin, miközben Anne tálalta a vacsorát.

- Unalmas. A mostani fotós nagyon egyhangú. ~Húztam el a számat és kezembe vettem a villát. Anne spagettit csinált ami az egyik specialitása. Sehol sem ettem még olyan finom spagettit mint itthon.

- Oliver? ~Nézett rám Gemma miközben egy nagy adag tésztát túrt a szájába.

- Ő ügyeket intézett. Csak az utolsó 5 percre érkezett meg. ~Rántottam meg a vállamat unottan.

- A fotók? Milyenek lettek? ~Érdeklődött Anne miközben mosolyogva rám nézett. Tekintetemet felé fordítottam és egyből átjárt a melegség érzése. Ahogy rám néz...tisztára mintha az igazi anyukám lenne. Sosem fogom neki tudni meghálálni azt a sok mindent amit értem tett és tesz a mai napig. Mindent megadott nekem és úgy szeret, mintha csak a saját lánya lennék.

- Nem lettek rosszak. Bár, hogy őszinte legyek nem a fotóson múlott. Semmi kreativitás nem volt benne. Ha én nem váltok különböző pózokat akkor egész végig mozdulatlanul álltam volna.  ~Ráztam meg a fejemet rosszallóan majd egy kedves mosolyt küldtem Anne felé.

- Lehet, hogy még kezdő. Az a lényeg, hogy te profi vagy és tudtad kezelni a helyzetet. ~Simogatta meg a hátamat majd egy puszit nyomott az arcomra és a villáját a kezébe fogva elkezdett enni. Imádom őket és szeretek a társaságukban lenni de a fotózás nagyon fárasztó szokott lenni a mai pedig pláne az volt. A vacsora után fáradtságra hivatkozva, felmentem a szobámba. Sóhajtva ültem le az ágyra és éppen elfeküdtem volna amikor a szemeim megakadtak az éjjeliszekrényemen lévő képen. A szívem egyből összeszorult és a gyász elárasztotta az egész testemet. Anya, apa, a nővérem és én. Körülbelül négy éves lehettem ezen a képen, a karácsonyfa előtt álltunk én apa karjaiban voltam miközben boldogan vigyorogtunk a kamerába. De régen volt már. Nem is emlékszem a hangjukra csak egy dalra amit anyám énekelt nekem elalvás előtt. Ez az egyetlen képem van róluk ha ez sem lenne akkor már azt sem tudnám hogy néztek ki. A szemeimet összeszorítottam és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Elég a sírásból. Megszámlálhatatlan könnycseppet ejtettem olyan dolgokért amiken változtatni nem tudok. Hiába sírok attól a szüleim nem fognak felébredni és én sem leszek boldogabb. A szívemben egy óriási űr van amit ezernyi könnycsepp sem tud megtölteni. Megfogtam a képet és sóhajtva tettem le az éjjeliszekrényemre lefelé fordítva, hogy ne is lássam. Amint, hogy elvettem onnan a kezemet kopogni kezdtek az ajtón.

- Gyere. ~Motyogtam kissé szomorkásan és arra fordítottam a fejemet. Anne mosolyogva lépett be a szobába majd mikor meglátta szomorú arcomat elkomorodott és leülve mellém egyik kezét a hátamra simította.

- Mi a baj, kincsem? ~Kérdezte aggódva miközben az arcomat pásztázta.

- Én csak...elgondolkodtam. ~Hajtottam le a fejem szomorúan. Utáltam, hogy szomorúnak lát de nem tudom tagadni...előtte nem. Meglátta a lefordított képet és felállva az éjjeliszekrényhez lépett és a kezeibe fogva alaposan megnézte a képet.

- Kincsem. ~Sóhajtott sajnálkozva.

- Nem tudom mi van velem, de mostanában mindig rájuk gondolok. ~Hajtottam le a fejemet és összeszorítva a szemeimet próbáltam nem sírni.

- Életem, ez természetes. Ők az igazi szüleid. Borzalmas ami velük történt, tudom, hogy nem tudjuk pótolni őket, de tudod, hogy mindenben számíthatsz ránk. ~Simított végig hajamon és visszaülve mellém magához ölelt. Elmondhatatlanul jól esett a gondoskodása.

- Tudom és köszönöm. Olyan rendesek vagytok velem, nálatok jobb nevelőszülőket nem is kívánhatnék. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy a szüleim halála után befogadtatok. Megmentettétek az életemet. ~Motyogtam szorosan ölelve őt magamhoz.

- A szüleid nagyon jó emberek voltak, te pedig egy csodálatos lány vagy, vagyis most már nő. Emlékszem, mikor megtudtad, hogy mi történt velük, teljesen összetörtél, egy 11 éves kislány aki elveszítette a szüleit. Tudtam, hogy nekünk kell gondoskodnunk rólad. Attól a perctől úgy tekintettem rád, mint a saját gyermekemre, próbáltalak úgy nevelni, hogy ne érezd magad nem ide tartozónak. Mindent megtettem volna azért, hogy a fájdalmadat elvegyem. Borzalmas volt látni, ahogy az elején hiányoltad őket, ahogy álomba sírtad magad. Ahogy telt az idő, úgy tünt, hogy túl vagy rajta, de rá kellett jönnöm, hogy nem. És talán, egy ilyen traumán soha nem is lehet feldolgozni. Úgy látszik, hogy az az időszak csak átmeneti volt, igazából soha nem jutottál túl rajta, csak eltemetted magadban és ez most felszínre tör. Nem akarom, hogy ebbe roppanj bele. ~Ölelt még szorosabban magához. A szemeimet csípték a könnyek de visszatartottam őket.

- Talán igazad van. Tényleg csak elhitettem magammal, hogy jobban vagyok, mert nem akartam többé a gyászt érezni, de az attól még nem múlt el. ~Dörmögtem és szomorúan elhúzódva tőle lehajtottam a fejemet.

- Nem akarok rád erőltetni semmit. De szerintem jobb lenne, hogyha elmennénk egy pszichológushoz. ~Fogta meg a kezeimet együttérzően.

- Rendben. ~Bólintottam. Tudom, hogy Anne jót akar nekem és ha ő ezt látja jónak akkor ez lesz.

- Itt maradjak veled amíg elalszol? ~Mosolyodott el anyáskodóan.

- Nem kell köszönöm. Elmegyek és lezuhanyzok. ~Néztem fel a szemeibe és egy halvány mosolyt erőltettem ajkaimra.

- Rendben. Szólj, hogyha bármire szükséged van. ~Simogatta meg a hátamat majd felkelt és kiment a szobából.

Harry szemszöge:       

- Hol voltál? ~Támadt le azonnal Louis, amint beléptem a házba. A többiek a kanapén ültek és mind kíváncsian bámultak rám.

- Sétálgattam. ~Rántottam meg a vállamat közömbösen. Nem tartozom nekik magyarázattal.

- Már megint Aletta-t követted? ~Húzta fel kérdőn a szemöldökét. Mérges pillantásokat küldtem felé majd figyelmen kívül hagyva a kérdését elmentem mellette.

- Harry. Nem lesz ez így jó. Egyszer lefogsz bukni. ~Fonta össze kezeit a mellkasa előtt.

- Nem fog meglátni Louis. Én csak biztonságban akarom őt tudni. ~Fordultam meg és egyenesen a szemeibe néztem. Pár lépéssel elém lépdelt majd felemelte a mutató ujját és mélyen a szemeimbe nézve megszólalt.

- Felejtsd el őt! ~Parancsolta határozottan. Louis igaz barátom és az egyik legjobb emberem, de utálom amikor így beszél velem. Végtére is én vagyok a főnök és nem ő.

- Sosem fogom őt elfelejteni. Megöltem a szüleit, miattam lett árva. ~Motyogtam szomorúan. A bűntudat amit azóta érzek szinte felemészt belülről. Egy ártatlan kislánytól elvettem a családját pusztán azért, mert egy tudatlan pöcs voltam aki bizonyítani akart az apjának.

- Már 5 éve történt. Tedd túl magad rajta és hagyd békén azt a lányt. ~Magyarázta Louis és reménykedett benne, hogy elér valamit azonban a szíve mélyén ő is tudta, hogy a szavai üres fülekre találnak.

- Nem tudom őt elengedni. Egyszerűen tudnom kell, hogy biztonságban van. ~Néztem a barátom szemeibe.

- Te is tudod, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. Egyszer lefogsz bukni. Azt akarod, hogy megtudja ki is vagy valójában? ~Tárta szét értetlenkedve a karjait.

- Soha nem fogja megtudni, mi történt azon az éjszakán. Soha, érted, soha? Soha nem tudhatja meg, hogy én vagyok a szülei gyilkosa! ~Szólaltam fel határozottan.

- Akkor hagyd őt békén. ~Nézett rám szigorúan majd idegesen a konyhába ment. Megfordultam és a gondolataimba temetkezve siettem fel a lépcsőn és mentem be a szobámba. Alighogy ledőltem az ágyra csörögni kezdett a telefonom. Sóhajtva halásztam elő a zsebemből és mikor megláttam a kijelzőn anya nevét mosolyogva emeltem a fülemhez a telefont. 

- Szia. ~Köszöntem bele mosolyogva.

- Szia kisfiam mi a helyzet veletek? ~Hallottam hangján, hogy mosolyog. Melegség járta át a szívemet a hangja hallatán, régen beszéltem már vele.

- Semmi érdekes minden a megszokott kerék vágásban telik. Veletek?

- Holnap Aletta-val elmegyünk pszichológushoz. ~Sóhajtott gondterhelten.

- Mert? ~Döbbentem meg és aggódva ültem fel az ágyon. Pszichológushoz? Az nem jelent jót.

- Azt hittem, hogy túllépett a szülei halálán, de nem. Napról-napra egyre rosszabb. ~Magyarázta csalódottan és mérhetetlen szomorúsággal. A szívem egy fájdalmasan nagyot dobbant és a bűntudat csak még jobban nőtt bennem.

- De hát múltkor azt mondtad, hogy jól van. ~Értetlenkedtem szomorúan.

- Nem mutatta ki az érzéseit. Én komolyan azt hittem, hogy kezd túllendülni rajta, de nem. Most előtörnek belőle az elfojtott érzések és ha ez így folytatódik teljesen padlóra kerül. ~Anya szavai éles tőrként hatoltak belém mégis melengette a szívemet amiért ennyire szereti és törődik Aletta-val.

- Istenem anya.  ~Sóhajtottam és tehetetlenül megráztam a fejemet.

- Nyugi Harry. Ezt én megoldom. ~Motyogta határozottan.

- Hogy? Hogy akarod helyre hozni azt, hogy megöltem a szüleit? Ezt pszichológiai kezeléssel nem lehet nem megtörténtté tenni. ~Hajtottam le a fejemet szomorúan.

- Azt nem, de lehet enyhíteni a fájdalmán. Segítek neki átvészelni a gyászt. Mindet megteszek azért, hogy végre boldognak lássam a kislányomat. ~Sírta el magát én pedig szomorúan elmosolyodtam. 

Aletta szemszöge:      

Idegesen ültünk a váróterem székein. A tv halkan szólt az emberek pedig duruzsoltak körülöttünk. A tenyeremet kapartam és a gyerekeket néztem akik sokkal kisebbek voltak nálam. Szegények. Ilyen fiatalon pszichológushoz járni.

- Nyugodj meg. ~Simította a kezét a combomra Anne és bíztatóan rám mosolygott azonban látszott rajta, hogy ő sem túlságosan nyugodt. Mielőtt bármit mondhattam volna kinyílt az ajtó és egy mosolygó szőke hajú nő lépett ki rajta.

- Aletta Howell. ~Olvasta fel a papírról a nevemet. Kisebb gyomor ideggel felálltam és az ajtó felé igyekeztem. A szívem hevesen dörömbölt és még levegőt sem mertem venni.

- Gyere. ~Bátorított és mikor beléptem becsukta mögöttem az ajtót. Egy kisebb folyosón találtam magam, a bal oldalán volt egy ajtó, szembe velem pedig egy szoba féleség. Bementem a szobába, ahol egy harminc év körüli kopaszodó férfi ült az asztala előtt.

- Jó napot. Foglaljon helyet. ~Állt fel és megvárta míg az asztalhoz sétálok, majd kezet nyújtott.

- Jó napot. Aletta Howell. ~Mutatkoztam be és egy hamis mosolyt erőltettem az arcomra.

- Richard Crusader. ~Ráztunk kezet majd mosolyogva a fotelre mutatott én pedig vonakodva de végül helyet foglaltam a narancssárga fotelben. Idegesen beharaptam alsó ajkamat és körbe néztem a szobában. A falak szintén narancssárgák illetve fehérek voltak és rengeteg gyerekek által rajzolt kép díszítette a falakat. A Doktor úr mögött egy hatalmas ablak állt ami tele volt ragasztgatva mindenféle formájú üvegfestékkel.

- Szeretném, hogyha tegeznénk egymást, úgy mind a kettőnknek könnyebb. Fontos tudnod, hogy nekem bármit elmondhatsz kiöntheted a szívedet, mert amit elmondasz azt csak te és én hallom. A négy fal és a kettőnk titka marad. Nagyon fontos, hogy mindent elmondj és amiket felteszek kérdéseket azokra őszintén válaszolj, hiszen csak úgy tudok pontos diagnózist felállítani. Előlem nem kell titkolnod és szégyellned semmit sem. Kezdhetjük? ~Mosolygott barátságosan. Körbe néztem és rá kellett jönnöm, hogy tényleg csak ketten vagyunk az asszisztens aki bekísért eltűnt. Némán bólintottam miszerint kezdhetjük a kezelést.

- Rendben. Akkor kezdjük az ismerkedéssel, alap kérdésekkel. ~Mosolyodott el majd folytatta.

- Hány éves vagy Aletta? ~Kérdezte és előre hajolt a fotelben a kezét az asztalra támasztotta és türelmesen nézett rám.

- Tizenhat. ~Motyogtam mire lenézett az előtte lévő fehér lapra és leírta az életkoromat.

- Tanulsz vagy dolgozol? ~Érdeklődött kedvesen.

- Dolgozok. ~Mondtam halkan és a kezét figyeltem ahogy a lapra firkálja a válaszomat.

- Mit dolgozol? ~Húzta fel kíváncsian a szemöldökeit.

- Modellkedek. ~Mosolyodtam el. Az biztos, hogy érti a dolgát és a testbeszéde is annyira barátságos, hogy teljesen megbízok benne.

- Az jó. Szüleiddel élsz? ~Folytatta a faggatózást.

- Nevelő szüleimmel. ~Helyesbítettem.

- Igazi szüleid? ~Fürkészett tenger kék szemeivel.

- Meghaltak. ~Hajtottam le a fejemet. Kezdtem magam kínosan érezni. Úgy faggatott mintha valami bűnt követtem volna el és kihallgatnának a rendőrségen.

- Milyen a kapcsolatod a nevelő szüleiddel? ~Mosolyodott el kedvesen.

- Nagyon jó. ~Néztem fel a szemeibe.

- Egyedül jöttél?

- Nem. A nevelőanyám kint vár. ~Motyogtam miközben feszülten tördeltem az ujjaimat.

- Rendben. Akkor most mesélek én magamról. ~Mosolygott és a két kezét összefonta az asztalon.

- 29 éves vagyok. 10 éve foglalkozom pszichológiával, az első 6 évben tanultam, az utolsó négy évben pedig már itt tevékenykedek, mint pszichológus. Sok esetem volt már, és ezeknek döntő többségét sikerrel oldottam meg. Nincs olyan probléma amin ne lehetne segíteni, csak akarat kell hozzá, leginkább a te részedről. Azért döntöttem ez a szakirány mellett, mert láttam, hogy az embereknek mennyi problémájuk van és úgy éreztem, hogy segítenem kell. Nem bántam meg, nagyon szeretem ezt csinálni. Házas vagyok és van egy 5 éves kislányom akit Miranda-nak hívnak. Hobbim a focizás. Azt hiszem rólam ennyi elég, most már térjünk vissza hozzád. Mesélj, mi hozott téged idáig? ~Nézett figyelmesen a szemeimbe.

- Ömm....a szüleimet és a nővéremet 5 éve megölték. Azóta nevelőszülőknél vagyok, eddig jól megvoltam, de mostanában egyre rosszabbul érzem magam. ~Mondtam kissé szégyenkezve.

- 11 éves voltál akkor, ha jól számolom, ugye?

- Igen. ~Bólintottam.

- Pontosan milyen érzések van benned? ~Kérdezte és látszott rajta, hogy egyre jobban érdekli a történetem.

- Nem is tudom. ~Ráztam meg a fejemet kelletlenül.

- Nézz mélyen magadba Aletta. Mik jutnak először eszedbe amikor a szüleidre gondolsz?

- ...Fájdalom. Harag. Csalódás. Magány. ~Soroltam összetörten és a szemeimbe könnyek gyűltek.

- Kire haragszol? ~Húzta fel a szemöldökét.

- Hogy hogy kire haragszok? Hát persze, hogy arra aki megölte őket, ki másra haragudhatnék? ~Nem értettem a kérdését. Hogy kérdezhet ekkora baromságot?! Talán kicsit illetlen voltam de annyira meglepett a kérdése.

- Tudod, sokan a szülőkre szoktak haragudni, mert itt hagyták őket. ~Magyarázta.

- De őket megölték, nem tehetnek róla. ~Ráztam meg a fejemet.

- Igazából, ha természetes úton halnak meg, akkor sem tehetnek róla, mégis rájuk haragszanak, de mindegy. Folytassuk. ~Mosolyodott el.

- Kiderült, hogy ki a gyilkos?

- Nem.

- Vannak barátaid?

- Nincsenek. ~Ráztam meg a fejemet.

- Nehezen barátkozó típus vagy? ~Jegyzetelt a papírjára.

- Igen. ~Bólintottam.

- Szerinted, van aki ismer téged? ~Nézett mélyen a szemeimbe.

- Nincs. ~Ráztam a fejem.

- Mi az oka annak, hogy nincsenek barátaid?

- Kellemetlenül érzem magam az emberek társaságában. ~Magyaráztam feszülten.

- Nem bízol bennük?

- Nem.

- Vannak emberek akik közel állnak hozzád? ~Mosolyodott el biztatóan.

- A nevelő szüleim és a lányuk Gemma. ~Válaszoltam feszengve.

- Emlékszel az igazi szüleidre?

- Alig-alig. ~Motyogtam és egyik kezemmel kisimítottam egy tincset az arcomból.

- Vannak emlékeid róluk? Mondjuk valamilyen esemény amit együtt csináltatok?

- Igen. ~Bólintottam határozatlanul.

- Elmeséled? ~Kérdezte kedvesen mosolyogva.

- Mikor együtt társasoztunk

- Értem. Nos, 11 évesen kisgyermekként nagyon nehéz egy ilyen traumát feldolgozni. Ez neked sem sikerült. Elnyomtad magadban az érzést, falakat építettél, bezártál, ami egy ideig lehet, hogy jó döntésnek tűnt, de igazából ez a legrosszabb. Mert ha bezárod magad körül a falakat, akkor onnantól kezdve semmi nem megy be és semmi nem jön ki. A fájdalom ott marad és minél inkább elnyomod, annál nagyobb erővel fog feltörni. Sajnos a gyászt a fájdalmat és minden más érzést meg kell élnünk. Ha kibeszéled magadból akkor könnyebb lesz, de sajnos ez önmagában nem elég. Akarnod kell, hogy jobb legyen. Ami pedig a legfontosabb, hogy beszéltünk a haragról, én tudom, hogy ez mennyire nehéz...de haraggal a szívében senki nem élhet boldogan. Engedd el a haragot ne gondolj rá és fektess valami olyanba energiát amit szeretsz. Például a modellkedés vagy bármi más ami érdekel. Jövőhéten várlak vissza ugyanebben az időpontban, rendben?

- Igen, köszönöm. ~Álltam fel mosolyogva és miután kezet fogtam a doktor úrral elhagytam a szobát.